Magyar irodalom VII.

 

 

Az időmértékes verselés

 

Mikszáth Kálmán (1847-1910)

Szklabonyán született, 1847. január 16-án.

Apja Mikszáth János bérlő és kisbirtokos, anyja, Veres Mária családjából jeles evangélikus lelkész ősöket mutathat fel.

Tízéves koráig szülőfalujában élt, boldog gyermekkorának élménye egész pályáját végigkísérte.

1857-63-ban a rimaszombati protestáns algimnáziumban, 1863-66-ban a selmecbányai evangélikus líceumban tanult. Részt vett az önképzőkör munkájában, verseket, elbeszéléseket írt. Az érettségi után néhány félévig joghallgató a győri jogakadémián.

1869-ben fővárosi és nógrádi lapokban kezdett publikálni.

Az 1870-es évek elejétől Mauks Mátyás szolgabírónál volt esküdt, majd ügyvédgyakornok Balassagyarmaton. 1871-ben meghalt apja. Egyik novellájával pályázatot nyert.

1873-ban Pestre költözött, július 13-án titokban, a Mauks család beleegyezése nélkül összeházasodott Mauks Ilonával, korábbi főnöke leányával.

1873-74-ben újságíró és szerkesztő Budapesten. 1874-ben jelent meg első kötete (Elbeszélések), és halt meg néhány hetes korában első gyermeke.

1875-ben írásaira nem talált kiadót, anyagi gondjai egyre nőttek. Felesége megbetegedett, s hazautazott szüleihez. Mikszáth ekkor, hogy a nélkülözésektől megkímélje, kierőszakolta a válóper megindítását.

1875-78-ban magányosan, betegen és hihetetlen nyomorban élt a fővárosban. 1878. augusztusától a Szegedi Napló újságírója lett.

1880 decemberében Pestre költözött. 1881-től negyedszázadig a Pesti Hírlap munkatársa.

1881-82-ben megjelent két sorsfordító novelláskötete: A tót atyafiak és A jó palócok.

1882-től a Petőfi Társaság, 1883-től a Kisfaludy Társaság tagja.

1882. december 31-én újra feleségül vette Mauks Ilonát. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János.

1887-től kormánypárti képviselő Illyefalván, 1892-tól Fogarason.

1889-től az MTA levelező, 1905-től tiszteleti tagja.

1896-ban a Budapesti Újságíró Egylet elnöke. Önállóan is próbálkozott lapkiadással. 1902-1910-ben a Magyar Regényírók Képes Könyvtára szerkesztője.

1910. május 16-án tartották országos jubileumát.

1910. május 28-án hunyt el Budapesten.

Forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Mikszath.htm

 

 

Arany János és balladái

http://www.deakf-szeged.sulinet.hu/versenyek/vetelkedo/arany/eletrajzindex.htm

 

Linkgyűjtemény Aranyról

http://aranyjanos.lap.hu

 

 

 

Arany János élete és munkássága

(Vázlat)

 

1. Született: 1817., Nagyszalonta. Szülei: Arany György, Megyeri Sára.

2. Tanulmányai: debreceni kollégium. Segédtanító, vándorszínész.

3. Nagyszalonta: tanító, majd aljegyző.

4. Felesége: Ercsey Julianna, gyermekeik: Juliska, László.

5. 1846. Kisfaludy Társaság pályázata: Toldi (irodalmi siker, Petőfi barátsága, Toldi-trilógia)

6. 1848-49. Nemzetőr, fogalmazó, állását elveszti (hazafias, forradalmi versek)

7. 1851. Nagykőrös: gimnáziumi tanár (balladák)

8. 1860. Pest: Kisfaludy Társaság igazgatója, Koszorú szerkesztője. (Hun mondakör, Buda halála)

9. 1865-tõl az MTA titkára, késõbb fõtitkára. (Shakespeare-fordítások, Őszikék)

10. Meghalt: 1882. Nemzeti sírkert

 

www.nemzetisirkert.hu

 

Arany János

A WALESI BÁRDOK

Edwárd király, angol király
         Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
         A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
         Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
         A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
         Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
         Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
         Legszebb gyémántja Welsz:
Földet, folyót, legelni jót,
         Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
         Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
         Megannyi puszta sir.

Edwárd király, angol király
         Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
         És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
         Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
         Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
         Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
         Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
         Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
         Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
         Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti welsz ebek!
         Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
         Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
         Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
         Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
         Elő egy welszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
         A vendég welsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
         Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
         Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
         Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tettidet
         Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
         Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
         A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
         Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
         Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
         Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény -
         Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
         S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
         Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
         Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
         Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
         A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
         Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
         Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -
         No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
         Nem él oly welszi bárd.

„Emléke sír a lanton még -
         No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
         Melyet zeng welszi bárd.”

Meglátom én! - S parancsot ád
         Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
         Minden welsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
         Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
         A híres lakoma. -

S Edvárd király, angol király
         Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
         A welszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
         Lángsírba welszi bárd:
De egy se’ birta mondani
         Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
         London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
         Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
         Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
         Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
         Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
         A welszi lakoma...:

De túl zenén, túl síp-dobon,
         Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
         A vértanúk dalát.

(1857. június.)

 

 

A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső multját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. (Arany János jegyzete)

 

Arany János A walesi bárdok c. művének elemzése

 

E mű, Arany János egyik talán legismertebb, leghíresebb alkotása. Keletkezésének különös történelmi háttere volt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kegyetlen leverése után következett hazánkban a Bach-korszak. Az ország vérben állt, a nép rettegett a megtorlástól és gyűlölte az osztrákokat. Nem bocsátotta meg Ferenc Józsefnek az aradi tizenhármat. 1857-ben az ifjú osztrák császár első ízben jött Magyarországra, és az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon egy dicsőítő verset az uralkodóhoz. A költőben még élt barátja, Petőfi Sándor emléke, aki a hazáért halt hősi halált, így visszautasította a felkérést. A zsarnok elnyomóhoz írt dicsőítő vers meggyalázta volna az elnyomás ellen küzdő barát emlékét. Helyette inkább megírta A walesi bárdokat, aminek elsődleges célja a nép elnyomás elleni lázadozásának ébrentartása és a csüggedők bátorítása volt.


Arany a szabadságharc leverése után a kétségbeesés mély szakadékéba zuhant, és nem látván más kiutat, fel akart hagyni az írással. Az 50-es évek elején viszont felismerte, hogy feladata az elfáradt nemzet bátorítása. Ráébredt, hogy neki, mint költőnek az a dolga, hogy a remény sugarát időről-időre felvillantsa az emberek szeme előtt. Így hozzálátott e feladat betöltéséhez és legméltóbb műfaji formának az általa tökéletesített műballadát találta.

Költészetében sok példát találunk zsarnokgyűlöletére. Ilyenek például az 50-es évek elején írt balladái az V. László, amelyben az esküszegő király megbűnhődik, vagy a Szondi két apródja, melyben viszont a két hűséges apród inkább vállalja a börtönt, minthogy gazdájuk gyilkosának szolgái legyenek. Végül pedig felszólítják a zsarnok dicsőítésére, mely annyira ellentmond a költő erkölcsiségének, hogy inkább vádló hangú sötét képet fest, mintsem dicsőíti a császárt. Mintegy hitet tesz ismét (akárcsak a Szondi két apródjában) amellett, hogy egy igaz hazafi, egy költő, akinek feladata az elcsüggedt népben a hit élesztgetése, sohasem hódolhat be a zsarnoknak, a nemzet elnyomójának, leigázójának.

A ballada valós eseményt dolgoz fel. I. Edvárd angol király 1277-ben leigázta Wales tartományt, ami addig önálló volt, őslakói a kelták irányították. A legenda szerint az uralkodó 500 népénekest kivégeztetett, mert nem voltak hajlandók a leigázó zsarnokot éltetni énekükkel. Szinte kísérteties a hasonlóság a XIII. századi események és az 1850-es évek magyarországi történései között.

Ez a ballada szerkezeti szempontból három fő részre osztható. Mint a népi balladáknál, itt is a különböző részeket ugyanaz a gondolat vezeti be:

"Edwárd király, angol király

Léptet fakó lován"


Kivétel az utolsó szakasz, ahol a nyugalmas léptet szó helyett a vágtat szót használja a költő, ezzel is kifejezve a zsarnok király sietségét. Az első részben a meghódított Walest mutatja be a szerző párbeszéd formájában. A király gunyoros kérdéseire talán egy walesi nemes válaszol szavaiban mély fájdalommal:

"Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sír."


E két utolsó sort az úr inkább csak magában suttogja, nem a zsarnok fülének szánja. A második részben a végzetes lakoma történéseit ismerjük meg. Az urak igyekeznek a királyt minden jóval ellátni, de a király arra éhezik, hogy valaki harci tetteit dicsőítse. Azonban ilyen ember nem él ebben az eltiport, leigázott, porig rombolt tartományban, hisz mindenki gyűlöli a királyt, amiért szabadságuktól megfosztotta őket. A három bárd alakja három költőtípust szimbolizál. Az első megfontolt "fehér galamb, ősz bárd", aki öregesen beszél, s habár nem fiatal szavai mégis fenyegetőek: "Te tetted ezt király!" Mintha a levert magyar szabadságharcot követő véres megtorlás és az elnyomás ellen szólna. A második fiatal, romantikus "ifjú bárd". A maga romantikus módján énekel, lágyan, nincs benne fenyegetés csak panasz és fájdalom. A harmadik középkorú férfi lehet, aki erőteljes és kemény. Nincs szavaiban lágyság csak vád és átok, nem siránkozik, inkább felelősségre von:

 

"Neved ki diccsel ejtené,

Nem él oly walesi bárd."

 

"Átok fejedre minden dal,

Melyet zeng walesi bárd."


A harmadik fő részben a szinte őrjöngő királyt látjuk. Bennem felmerült a kérdés, hogy vajon valóban megőrült-e vagy sem? A bárdok éneke zeng fülében, kiket kegyetlenül lemészároltatott, talán felébredt ebben a kegyetlen zsarnokban a bűntudat? A bárdok mégis diadalt arattak, méghozzá erkölcsi diadalt és egész Wales győzött. A máglyára menő igazak éneke Londonig elhallatszott, hogy a király fülében csengve bosszút álljon a lemészároltakért.


”De túl zenén, túl síp-dobon,

Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

A vértanúk dalát."


Arany e művét ugyanabban a versformában írta, mint Vörösmarty a Szózatot. A versszakok két három- és két négylábas sorból állnak, ahol a jambus verslábak spondeusokkal váltakoznak. Ez egy bizonyos lüktetést és darabosságot kölcsönöz a balladának, amitől még jobban érezhetővé válik a drámai hatás. Csak a páros sorok rímelnek, viszont sok belső rímet is találunk: "Körötte csend, amerre ment..." Egy másik pontján a műnek a szórendet cseréli fel:

"Ötszáz, bizony dalolva ment

Lángsírba welszi bárd:"


A walesi bárdok jellegzetes ballada. A történet kettős tragédiával ér véget: a vértanúhalált halt bárdok tragédiája és a bűnhődő királyé. Így talán jobban illett a balladák komor hangulatához. Sok párbeszéd szerepel a műben, ezáltal töredékessé válik, ami fokozza a drámai hatást. A sok élőszavas beszéd drámaivá teszi (akárcsak egy színházi dráma), a ballada líraiságát a kavargó érzelmek adják.


Legfontosabb költői eszköze a fokozás, a különböző részek között az ismétlődő szavak növelik a feszültséget a művön belül.


Bár már sokszor elmondtam, hogy valójában mi célból íródott ez a ballada, szeretném összefoglalni. Azokban az időkben, a szabadságharc után a kétségbeesés erőt vett az embereken, úgy látták nincs többé kiút az elnyomásból. Arany feladatának tekintette, hogy az elcsüggedt embereknek ismét reményt adjon, így egy középkori legendával szemléltette az ország akkori helyzetét. Ahogy A walesi bárdok utolsó strófáiban megbűnhődik a zsarnok király, úgy fog bűnhődni a Magyarországot elnyomó uralom is, sugallja a ballada.

Természetesen arról szó sem eshetett, hogy e ballada megszületése után rögvest megjelenjen nyomtatásban. Erre nem volt lehetőség, hiszen az önkényuralom éveiben még szabad folyóirat sem volt. Egy pár év elteltével, mikor a nemzet kezdett magához térni, és kiújultak a politikai harcok, Arany azonnal megjelentette Koszorú című folyóiratában "ó-ángol ballada" alcímmel, mintha fordítás lett volna.


A szigorú cenzúra és a zsarnok elnyomás idején csak képekben lehetett beszélni, hasonlatokkal lázadni. Az ember nem írhatta meg, amit gondolt, a régi történelemből kellett ihletet merítenie, hogy társaival éreztethesse lázongását. Ám az önkényuralom idején mindenki megértette e ballada és más szerzők más műveinek időszerű mondanivalóját. Mindenki értette, hiszen mindenki ugyanazt érezte.

 

Forrás: www.doksi.hu

 

 

Arany János rövid versei

Disznairól hajdanonta,
Konya fülü nyájról:
De ma hires Nagy-Szalonta
Az ő Aranyáról.

(1857)

 

Felszólítottak verset írni a v.-i honvédemlékre. Ecce:.

 

Itt nyugosznak a honvédek:

Könnyű nekik, mert nem élnek!

 

(1878-9) ...

 

Sejtelem

Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.

1882. március 2.