A legszigorúbb ember volt, akit valaha ismertem. És egyben a leghitelesebb is. Nekem már nem volt gimnáziumi igazgatóm, csak az általános iskolából ismertem őt. Bizony ott időnként eljárt a keze. De nem a pofonjai miatt tiszteltük őt feltétlenül, hanem tudásáért, következetességéért és igazságosságáért. Ha csak meghallottuk a folyosón a hangját, mi, vásott kölykök olyanok lettünk, mint a kezes bárányok. Olyan tekintélye volt, hogy soha, még magunk között sem mertük őt rossz szóval illetni, vagy gúnyolni – mint más tanárainkat –, de nem is volt miért.

Ha valamihez lehetne hasonlítani őt, azt mondanám: kőszikla.

Kőkemény és következetes pedagógia, szilárd erkölcsiség, megingathatatlan hit az emberben: ezek jellemezték őt.

Egykori kollégája, dr. Rübl János mondta egy interjúban róla: „Nála első volt a becsület!”

Minden tettére ez volt jellemző. Aki átélte a háborút és a kommunizmus nehéz éveit, az tudhatja, milyen nehéz volt embernek, becsületes embernek megmaradni ezekben a vészterhes időkben. Ő mindig, minden körülmények között megmaradt embernek.

Csonka József örökös igazgatónk, példaképünk, erkölcsi iránytűnk lesz elménk hunytáig mindnyájunk számára, akik valaha ismertük őt.

Takács Ilona

1943-ban született Bucsán, Békés megyében. 1968-ban végzett az ELTE bölcsészkarán német–orosz szakon. Ötödéves korában, személyesen kereste meg őt Csonka József igazgató és kérte, hogy vállalja át egy év közben Németországba távozott némettanár óráinak egy részét. Tanév végén az igazgató véglegesítette őt, 7-8-ban oroszt a gimnáziumban németet tanított – októbertől már az új épületben.

– Csodálatos időszak volt ez. Óriási öröm volt, hogy az új, korszerű épületben folytathattuk a tanítást. Remekül éreztem magam, szívesen voltam együtt a kollégáimmal. Gyakran ott maradtunk az iskolában sportolni, beszélgetni. Együtt mentünk színházba, eljártunk egymáshoz. Otthon mindig füllentenem kellett, hogy miért érek mindig későn haza… Pásztor Béla igazgató kezdetben mindenki megelégedésére irányította az iskolát, ésszerű döntéseket hozott, amelyek az iskola érdekeit szolgálták. Az évek múlásával azonban vezetői stílusa megváltozott, egyre több hibát vétett, kapkodott. Kezdett megrendülni a bizalmunk benne. Sorra mondtak fel a tanárok – köztük a Pajor házaspár is. Végül nyolcadik vagy kilencedikként én is felmondtam… Már megvolt a biztos állásom is, hová mentem volna…” Ekkor azonban a Pest Megyei Tanácstól felkértek arra, hogy vállaljam el az iskola vezetését – egy évre megbízással. Ez 1978 tavaszán volt…”

Takács Ilona 1974-től a helyettesi teendőket is ellátta az intézményben – főleg az adminisztrációt végezte –, így volt már tapasztalata az iskolavezetés terén. A széthulló félben lévő iskolát ismét működőképessé tette, megteremtette a nyugodt munka feltételeit.

Az ő igazgatósága alatt honosodott meg az intézményben a szakközépiskolai képzés. A szakközépiskolai osztály indítása azért volt szükségszerű, mert a gimnázium kezdeti lendülete a hetvenes évek elejére megtört, az osztálylétszámok nemigen emelkedtek 20-25 fölé. Világossá vált, hogy tiszta profillal tovább nem lehet működtetni az intézményt. Ebben a helyzetben mentőövként szolgált, hogy az 1975-76-os tanévben a Pest Megyei Tanács felkért néhány iskolát, hogy kísérleti jelleggel vezessék be az államigazgatási ismeretek oktatását heti 8 órában. Innen már egyenes út vezetett a szakközépiskola létrejöttéhez.

Ugyancsak 1975-ben jött létre az épület legfelső szintjén a leánykollégium. Az, hogy az iskola már képes volt fogadni távolabbi településekről is tanulókat, szintén a profilváltást, a tervbe vett igazgatási–ügyviteli képzés beindítását szolgálta.

A szakközépiskola beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az iskolába jelentkezők száma megnőtt, felduzzadtak az osztályok. Ismét biztosítottnak látszott az iskola jövője. A szakközépiskolát elvégzők jó megállták – az iskolából kikerülve is a – helyüket.

1984-ben mindezt kiegészítette a gépíró és gyorsíró szakiskola beindítása.

Az iskola történetének ezen második szakasza a 90-es évek elejéig tartott amikor az iskola átalakult nemzetiségi gimnáziummá és külkereskedelmi szakközépiskolává.

Takács Ilona 21 évet töltött el a gimnáziumban, ebből 11-et igazgatóként.

A több mint két munkás évtizedre így emlékezik vissza:

– Ha azon gondolkodom, érdemes volt itt maradnom 21 évig, megjelennek előttem a gyerekek. Szívesen emlékszem vissza rájuk, azért is hagytam magam kapacitálni az igazgatóságra, mert nagyon szerettem őket. Nekem nem volt családom, elsősorban nekik éltem. Az érdekelt mindenek felett, hogy ők jól érezzék magukat az iskolában. Szívesen vettem részt a közös programokon, tanár–diák mérkőzéseken, fordított napokon. Szívesen vállaltam ügyeletet a kollégiumban, ahol esténként összeültünk és jókat beszélgettünk. Igazgatóságom 11 éve alatt sokat harcoltam azért, hogy elfogadják az iskolát. Sokan akartak lejáratni minket. A tanáccsal is harcolnom kellett minden egyes fillérért. Néha már-már az infarktus kerülgetett, sok megalázó helyzetbe kerültem, és el kellett tűrnöm a hivatalok packázásait. Én tanárnak születtem, s talán butaság volt elvállalnom az igazgatóságot, de ha a gyerekekre gondolok, mégis azt mondom: érdemes volt. Az utolsó időben azonban már elfáradtam, az állandó stressz felőrölt. 1989-ben, amikor lejárt a megbízatásom, megbeszéltem a megyei vezetőkkel, hogy nem nyújtok be pályázatot, s nem is maradtam tovább. Kaptam egy kedvező ajánlatot a Középfok Nyelvi Alapítványtól, s ma is az alapítvány alkalmazásában némettanárként dolgozom a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban.

A természetben nem lehet csalódni
Látogatóban Rübl tanár úrnál

,,Az igazat mondd, ne csak a valódit!"
József Attila

Bátran ki merem jelenteni, életem egyik meghatározó személyisége dr. Rübl János tanár úr. Évek óta nem találkoztam vele, s roppantul restellem, hogy nem is kerestem ezt a találkozást, de az ő szellemisége, humánuma, játékossága, tudós kíváncsisága akkor is ott él bennem - bennünk, egykori tanítványaiban, ha nem találkozunk vele nap mint nap. És ez a rendkívüli kincs, tudás, a természet és a tudomány iránti tisztelet egész életünk során elkísér már minket. Csak rendkívüli tanáregyéniségek képesek arra, hogy ily mértékben és maradandóan hassanak tanítványaikra, s ne csak a valódit, az igazat is láttassák velük. Dr. Rübl János tudós tanár, olyan, akivel főiskolás koromban is kevéssel találkoztam. Neki köszönhetem, hogy negyed évszázaddal érettségi bizonyítványom kézhezvétele után is a mai ordas eszméket zúdító, áltudományos, álvallásos, balhites világban is szilárdan hiszek az emberi humánum nagyságában, a természet örök csodájában, a tudomány, a ráció diadalában a babonaság és ostobaság fölött.

Hogy elismerő véleményemmel nem vagyok egyedül, bizonyítja, hogy Pilisvörösvár város Képviselő-testülete szeptember 24-i ülésén dr. Rübl János tanár, nyugalmazott igazgatóhelyettes részére a város lakosságáért végzett önzetlen, áldozatos, eredményes és maradandó tevékenységéért városunk legmagasabb kitüntetését, a Pilisvörösvár Díszpolgára címet adományozta. A kitüntetés az október 23-i városi ünnepélyen kerül átadásra.

A tanár urat a díj átadása előtti hetekben kerestem fel Kálvária utcai házában, ahonnan ma már igen ritkán mozdul ki. De nem is csoda, hiszen jövő márciusban tölti be a kilencvenedik életévét. Megfáradt, hajlott hátú öregemberként fogad engem, de néhány perc múltán szája szélén már megjelenik az a huncut, pajkos mosoly, amit annyira szerettünk diákkorunkban, s szelleme - ha le is rántja időnként egy-egy keresett, de nem talált szakkifejezés - magasra szárnyal.

A tanár úr dolgozószobájában ülünk, ahol napjai jó részét tölti. Az asztalon szakkönyvek, lexikonok tornyosulnak. A Föld és lakói című vaskos munkát betűzöm ki legfelül, mellette egy francia szótárt, az ablak felőli oldalon pedig keresztrejtvények garmadáját.

- Nagyon szeretek itt üldögélni, és elmélyedni a tudomány rejtelmeiben, vagy keresztrejtvényt fejteni - meséli a tanár úr. - Az újságokat is mind elolvasom, de őszintén szólva a politika már nem nagyon érdekel. Inkább a természet csodáit tanulmányozom. A természetben nem lehet csalódni.

A tanár úr már gyerekkorától fogva a természet nagy szerelmese és tanulmányozója volt. Gyönyörű vidéken, a Máramaros megyei Dragomérfalván született - kimondani is furcsa az évszámot: 1912-ben. Szülőfaluja akkoriban járási székhely volt, édesapja a szolgabíróságon írnokként dolgozott. Édesanyja ukrán származású volt, aki nyolc gyermeket szült, közülük hárman korán elhunytak.

Érdeklődésemre, hogy vajon a Rübl név szász származást jelent-e, a tanár úr elmondja, hogy édesapja valóban német származású, de nem szász, hanem cipszer. A cipszerek egykoron a Szepességben élő német népcsoport tagjai voltak.

A tanár úr Máramarosszigeten végezte a tanítóképzőt, ahol mindig évfolyamelső volt. Iskolaelső éppenséggel csak azért nem, mert az mindig az egyik bátyja volt. - Ő mindig szorgalmasabb volt nálam - ismeri el.

Frissen szerzett tanítói oklevéllel a dragomérfalvai iskolában kezdett tanítani. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Verbai Magdolnával, aki csak ebben a Pilisvörösvártól igen távoli iskolában kapott állást. Amikor a románok visszavették az országrészt, nem számíthatott túl sok jóra az, aki Magyarországról választott házastársat. A szigorodó viszonyok miatt 1945-ben Pilisvörösvárra költöztek. Egy véletlennek köszönhetően - Budapesten a villamoson épp egy tanfelügyelő füle hallatára beszélgettek arról, hogy nincs munkájuk - mindketten álláshoz jutottak a Vásár téri iskolában. A tanár úr - mivel a földrajz mindig is a kedvenc tantárgyai közé tartozott - szívesen vállalta a földrajz oktatását a felső tagozaton. Ehhez néhány évvel később megszerezte a tanári oklevelet is. Fáradhatatlan elméje, a természet iránt érzett olthatatlan lelkesedése azonban tovább lendítette őt a tudomány útján, és 1959-ben földrajzi doktorátust szerzett. Doktori disszertációját a Vörösvári-medence természetrajzáról írta.

Hosszú és eredményes pedagógiai tevékenységének végén, 1975-ben ment nyugdíjba. Többször találkoztam azután vele a Kápolna utcában, ahol egy kis kertje volt, csinos kis házikóval. Szeretettel és türelemmel ápolta növényeit, gondozta a fákat, s a kert gyümölcseit talicskával tolta haza a nem messze lévő Kálvária utcai házukba. Ilyenkor megálltunk néha el-elbeszélgettünk természetről, tudományról, az életről, s az emberekről. Türelmetlen, öntelt kamaszemberként én sokszor futottam volna már tovább, mintsem hogy az ő kedves, érett bölcsességeit hallgassam. Most persze már bánom. Hiszen minden szavától gazdagabb lettünk mindnyájan, akik abban a szerencsében részesültünk, hogy a tanítványai lehettünk.

Most, itt a dolgozószobában ülve, s őt hallgatva jövök arra is rá, hogy a tanár úr milyen jó emberismerő. Vidám vagy megható tanárélményei helyett a kollégáiról beszél, akik között voltak bizony jellemtelen emberek is. Különösen akkor világlott ez ki, amikor a történelem, a sors szorításába került az emberi lélek. Hosszasan beszél az ötvenes évekről, amikor színt kellett vallani mindenkinek, s a becsület, a jellem próbáján többek elbuktak.

Ekkor történt az is, hogy az általa igen nagyra becsült Csonka József igazgató urat aljas intrikával félreállították, s helyébe egy jelentéktelen, hitvány alak került - a tanár úr szavaival: ganaj ember. 1956 azután elsöpörte őt, s elkotródott Vörösvárról. Az igazgató pedig hosszú évekre ismét Csonka József lett, akit a tanár úr úgy jellemzett: ,,Nála első volt a becsület".

Beszélgetés közben eljárt az idő. A tanár úr még megmutatja a könyvtárszobát, amelynek polcairól gyakorta leemel egy-egy cifra kötésű lexikont, szakkönyvet, hogy közel kilencvenévesen is a tudását gyarapítsa, aztán kikísér a kapuhoz.

Közben szóba kerül az újság, szerkesztői munkám. Három évvel ezelőtt a tanár úr felesége, Magdi néni meghalt. Temetésére fájdalmas nekrológot írtam, amit a tanár úr most megköszön, majd arra kér, tegezzem őt. Meghat ez a nagy megtiszteltetés, úgy érzem, még nem érdemeltem ki igazán.

Kedves tanár úr, köszönöm, hogy a tanítványod lehettem, s hogy a bizalmadba fogadtál. Meghálálni ugyan soha nem fogom majd tudni, de igyekszem méltó lenni hozzá. Jó egészséget, békés és derűs éveket kívánok - volt diákjaid nevében is -, és őszintén gratulálok díszpolgári kitüntetésedhez.

Fogarasy Attila

Interjú a Pajor-házaspárral

Évek hosszú során át tanította férj és feleség a felsősöket és gimnazistákat. Más-más karakterű, erős egyéniségek mindketten. Mégis együtt lett nevük „márkavédjeggyé”, fogalommá tanítványok generációinak körében. Akikről most szó van: A Pajorék. Pajorné dr. Tóth Ilona tanárnő és férje Pajor Róbert tanár úr. Csillaghegyi otthonukban beszélgettünk.

– Tanár úr, Te kerültél elsőnek Vörösvárra. Pályafutásod itt kezdődött?

– Nem, 1954-ben kezdtem tanítani Abonyban, majd 1956 szeptemberében Törökbálintra kerültem, de itt fizetetlen szabadságot kértem és egy félévet Csehszlovákiában töltöttem. Mire onnan visszajöttem „elkelt” a törökbálinti állás. Ekkor kaptam arról hírt, hogy Vörösváron a Vásár téri iskolában Csonka József igazgató úrnál van hely, ott kellene tanítani. Így kerültem Vörösvárra 1957-ben és egészen 1977-ig tartott életemnek „vörösvári korszaka”. A kezdet nem volt könnyű, itt is elégették az orosz tankönyveket '56-ban… Fogtam hát May Károly könyveit és az oroszórákon szép magyar nyelven felolvasásokat tartottam. A gyerekek élvezettel hallgatták, megbarátkoztunk egymással. Később aztán fokozatosan csökkentettem May Károly arányát és nyelvórákat is lehetett tartani. Hát így kezdődött. Ahogy megalakult 1963-ban a gimnázium, ott is tanítottam, és úgy érzem, hogy pályám során a legtöbbet Vörösváron tudtam adni a diákjaimnak. Az '57 és '77 közötti két évtized nagyon szép volt az életemben és sosem jöttünk volna el Vörösvárról, ha a körülmények másként alakulnak a gimnáziumban. A feleségem egyetértően bólogat. Te is nős vagy, úgyhogy tudod milyen nagy dolog ez...

– Bizony tudom, de ne incselkedjünk! Hadd kérdezzem meg, kedves Tanárnő, Te mikor indultál el pályádon, és mikor érkeztél Vörösvárra?

– Bölcsészkaron 1962-ben végeztem magyar-történelem szakon. Az egyetem után Tahitótfalura kerültem, ahol olyan volt a helyzet, hogy még biológiát és éneket is tanítanom kellett eleinte. 1964 augusztusában összeházasodtunk Robival. Szeptemberben áthelyezéssel már Vörösváron voltam Csonka József igazgató úr tantestületében. Az Ő nevét már Robi is említette és mondhatom, hogy Csonka igazgató úr ma is példa számomra, mert emberség, tisztesség, türelem és igazi pedagógusi hozzáállás jellemezte. Szívesen tanítottam vezetése alatt, jó volt a légkör a tanári szobában, de az egész iskolában is. A gimnáziumba 1969-ben kerültem át, rögtön egy húsz leányból és két fiúból álló osztály osztályfőnökeként. Ezután még egy osztályfőnökségem volt, így tehát volt egy első és egy utolsó osztályom. Éppen ezért mindkettő igen mély nyomokat hagyott a lelkemben. A második osztályom 1977-ben érettségizett és mi akkor eljöttünk Vörösvárról. De ezt Robi már elmondta az előbb.

– Kettőtök élete teljesen az iskoláé volt. Jól tudom?

– Igen. A felkészülés, a tanítás, az órákon kívüli programok gyakorlatilag kitöltötték napjainkat, sokszor a hétvégéket is. Szakköröket vezettünk, rendszeres túrákat szerveztünk, színházba vittük a gyerekeket, volt egy ifjúsági klub a könyvtárban, amit mi is szerettünk és a fiatalok is szívesen jöttek oda. Visszagondolva még az ingázás sem volt olyan fárasztó, pedig eleinte vonattal, busszal utaztunk ki Csillaghegyről, később aztán már autóval. Igen . A hivatásunk volt az életünk. Saját két kisgyermekünk meghalt 1967-ben illetve 1968-ban, úgyhogy nekünk azután annyi gyerekünk volt, ahányat tanítottunk. Megvannak a tablók, jönnek a képeslapok, levelek, telefonok, a gyerekek gyerekeiről is kapunk fényképeket, jólesik a találkozókon, banketten látni a régi arcokat.

– 1977-ben tehát lezárult „vörösvári korszakotok”. Hogyan alakult tovább pályátok?

– Nekem nagyon fájt – mondja Tanár úr – , hogy harmadik után kellett elhagynom egy osztályt, amelynek osztályfőnöke voltam. Az ELTE Trefort utcai Gyakorló Gimnáziumába kerültem vezető tanárnak, ami azt jelentette, hogy a tíz éves ötödikesektől kezdve a huszonnégy éves tanárjelöltekig mindenkivel foglalkozni kellett. Később ugyanitt igazgató helyettes voltam egészen nyugdíjba vonulásomig, 1993-ig. Ezután négy évet dolgoztam a Bp. V. kerületi Önkormányzat Művelődési Osztály helyettes vezetőjeként. 1997 óta pedig a Gábor Dénes Főiskolán vagyok oktatásszervező.

– Tanárnő, a Te esetedben kik voltak azok a szerencsések, akiket '77 után oktattál?

– Nos, én 1977 után majdnem szakfelügyelő lettem, végül azonban a Budapesti Tanítóképző Főiskolát választottam. Itt a tanítás mellett doktoráltam történelemből és főiskolai docens lettem. Szívesen tanítottam a hallgatókat, ez más volt mint a vörösvári gimnázium, a főiskolán pedagógiai lehetőségek ugyanis már nincsenek. Innen, a főiskoláról mentem nyugdíjba 1996-ban, és elhatároztam, hogy egész mással fogok foglalkozni ezután. Elmélyedtem a néprajzban, és ma egy ismerősünk üzletében dolgozom, melyben autentikus darabokat kínálunk az érdeklődőknek. Ezen kívül négy évig az Amnesty International magyarországi irodavezetője is voltam, amit nagy megtiszteltetésnek vettem. Látod, ma is aktívan élünk. Ezen kívül sokat foglalkozunk a három kutyával, szeretünk olvasni, zenét hallgatni, utazni, a rokonságban pedig ott vannak a kisebb-nagyobb gyerekek, akikre figyelünk, akiket segítünk.

– Igen, Ti mindig megtaláltátok azt az utat és módot, amelyen és ahogyan kiteljesedhet az ember élete. Hogyan összegeznétek vörösvári éveiteket, mi az amit a régi vörösvári tanítványoknak elmondanátok?

– Ezt a feleségem jobban tudja, ő a magyartanár… Én annyit mondhatok, hogy sosem csak egy tárgyat tanítottam, hanem igyekeztem hozzáállást, kultúrát, értékeket közvetíteni, átadni. Ahogy már említettem, a legtöbbet Vörösváron tudtam adni a gyerekeknek és legtöbbet a vörösvári diákoktól kaptam a pályám során. Hadd mondjam el még azt, hogy 1994-ben az iskola akkori vezetése a „Gimnázium örökös tanára” megtisztelő címet adományozta mindkettőnknek, amire mi, a kapott összes kitüntetés közül a legbüszkébbek vagyunk.

– Mivel is egészíthetném ki Robi szavait? Igen, nagyon szívesen gondolok vissza a vörösvári évekre, a vörösvári gyerekek számomra valahogy különlegesek voltak. Te is tudod, én szigorú tanár voltam. Sok tanítványom talán félt is tőlem. Pedig megértettem, ha valaki nem készült, de beírtam az elégtelent, mert úgy gondoltam, azzal a rendszeres munkára tanítom. Soha nem tettem engedményt azért, hogy a szeretetüket – amire egyébként mindig is vágyik az ember – megvásároljam. Óriási „átadási kényszer” munkált bennem. Mindent, amit megtanultam, tapasztaltam, át akartam adni. Azért olvastam, képeztem magam, hogy többet tudjak nyújtani nekik. Ugyanakkor tudom, hogy pedagógiai pályám során sok hibát is elkövettem. Ezek egy részéről tanítványaim „világosítottak fel”, másokra magam jöttem rá, és biztos vannak olyanok, amelyekre sosem derült fény. Érdekes, hogy egyikünk sem akart eredetileg tanár lenni, mégis azok lettünk, és úgy gondolom, érdemes volt, szép volt, mert fiatalokkal foglalkoztunk, tanításukkal, nevelésükkel, lelkükkel. Igyekeztünk tudatosítani, hogy a valódi belső értékek tudásból, emberségből, helytállásból, igazi érzelmekből és igazi emberi kapcsolatokból tevődnek össze. Azt hiszem, az értelem és az érzelem gazdagságának és egyensúlyának erőtere és sugárzása van. A pedagógus élete és munkája az értékteremtés és értékközvetítés. Meggyőződésem, a nevelés a legnemesebb emberi hivatás, és hinni kell abban, hogy a munkának van értelme és eredménye. Hogy érdemes-e? Németh László szavait idézem: „Menj el tíz év múlva, s nézd meg mi maradt a munkádból! De mi marad az elégetett szénből, a forgólapátra hulló vízből, az elbomlott atomból? S mégis ezek hajtják a társadalmat! Ugyanúgy az iskolai órák melege!” Vörösvári éveinkről végül még annyit, hogy nagyon szépek az emlékeink, de az emlékezet olyan, mint a fény, minél távolabb ragyog, annál fényesebb. A gimnázium fennállásának 40. évfordulóját ünnepli. Ebből az alkalomból kívánunk eredményes munkát az elkövetkező években is az iskola diákjainak, tanárainak és igazgatójának, aki valaha tanítványunk volt.

Selymesi Ferenc

Bokor Miklósné

Bokor Miklósné mindnyájunk közül a legtöbbet, pontosan negyed évszázadot töltött el a vörösvári gimnáziumban. 1960-ban kezdett tanítani a Vásár téri iskolában, a gimnázium megalakulásakor osztályfőnökséggel bízta meg őt Csonka József igazgató. Egykori diákjainak visszaemlékezései is bizonyítják, kitűnő választás volt ez. Szakmai tudásának, nevelési módszereinek, elhivatottságának is köszönhető, hogy sikeres volt az új intézmény zászlóbontása. 1988-ig volt gimnáziumunk tanára, akkor a Pest Megyei Tanács Művelődési Osztályán vállalt állást: a megyében ő volt a gimnáziumok, valamint a közgazdasági és egészségügyi szakközépiskolák igazgatóinak szalmai irányítója. Jelenleg a Varga István Kereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskola tanára. Magyart és államigazgatást tanít a 13. évfolyamon.

„Jó volt a légkör, imádtam idejárni – emlékezik vissza a gimnázium megalakulásának hősi korszakára. – Sokszor egész napomat az iskolában töltöttem. Délelőtt a gimnáziumban tanítottam, délután az általános iskola váltva működő felső tagozatán, este a gimnázium esti tagozatán. Felejthetetlen időszak volt az is, amikor átköltözünk az új épületbe. Tanárok, diákok egyaránt jól érezték magukat, a megváltozott körülmények között. Később sok munkánkba került a külkereskedelmi tagozat beindítása, de az eredmények minket igazoltak. A Vörösvárott eltöltött közel három évtized mondatja velem: ez a város még ma is a második otthonom.

Oláh Imre

Oláh Imre városunk egyik legmegbecsültebb pedagógusa. Mindig tanár volt és maradt, az igazgatóság – bár életének csúcspontja volt – csak egy vállalt feladat volt a számára. Bár sikeres pedagógus, egy beszélgetésben bevallotta, úgy érzi, műszaki pályán még többet tudott volna elérni, ha eredeti szándéka szerint megkezdi tanulmányait a pécsi Zipernowsky Károly Gépipari Technikumban. Biztosan kiváló műszaki mérnök vált volna belőle.

Így viszont pedagógiai munkája, embersége, széles műveltsége, magas intelligenciája és vezetői erényei a mi iskolánk szellemi vagyonát gyarapította.

Oláh Imre 1983-ban került az iskolába német–orosz szakos tanárként. Szaktanárként igen sokat tett a németoktatás színvonalának magasabb szintre hozásáért. 1992 szeptemberében lett igazgatóhelyettes. 1993. július 1-jén megbízzák az iskola vezetésével. 1994-ben az önkormányzat pályázatot ír ki az igazgatói állásra, amelyet elnyer. 1994. június 1-jétől 1999. június 30-ig áll az intézmény élén. Igazgatósága alatt éli meg a gimnázium történetének egyik legsikeresebb korszakát. A diákok létszáma folyamatosan emelkedik, s nő az oktatás színvonala és az iskola népszerűsége. Bevezetik a hatosztályos képzést. Átadják a Bildungszentrum II. (rendezvényterem) és III. (aula) ütemét, majd az új kollégiumot. 1999-ben az egész tantestület marasztalja, hogy vállalja az újabb ciklusra is az igazgatóságot, ő hajthatatlan. A csúcson kell abbahagyni – mondja bölcsen.

Oláh Imre így vall pedagógiai pályájáról, az iskolánkban eltöltött évekről:

Végig jól éreztem magam a pályámon. Sikeres tanár voltam. De úgy éreztem, van még mit kihozni magamból. Ezért pályáztam meg az igazgatóságot.

Némettanárként érkeztem ide, s szerénység nélkül mondhatom, szakterületemen jelentős eredményeket értem el. 1983-ban a gimnáziumban heti 3 órában tanították a német nyelvet. Ez a nyelvoktatás akkor komoly értékeket nem tudott felmutatni. Az én szaktanári tevékenységem indította el a fejlődést. Ez egybeesett azzal, hogy akkoriban, a rendszerváltás közelében már új szelek kezdtek fújdogálni. A bajor kormány ez idő tájt kezdett különös figyelmet fordítani a magyarországi német nemzetiség helyzetére. Úgy tapasztalták, hogy rendkívül alacsony színvonalú volt a németoktatás, és szerettek volna változtatni ezen a helyzeten.

A helyi önkormányzat szintén lépéseket tett a német nyelvi oktatás megerősítéséért, és ennek érdekében felvették a kapcsolatot az országos német önkormányzattal.

Korábban már volt arról szó, hogy Vörösváron német iskolacentrum épüljön – ám azonban végül is Baján valósult meg. Az országos önkormányzat ennek ellentételezéseként támogatta egy vörösvári képzési centrum építésének gondolatát. E törekvések találkozásának eredménye a Német Nemzetiségi Képzési Központ létrejötte.

Igazgatóságom hat éve alatt az építkezés majd minden fázisát átéltem, ez hallatlan nagy megterhelést jelentett. Együtt éltünk az építkezéssel: a munkások az állványzaton dolgoztak, miközben folyt az óra.

De nemcsak az épület újult meg, hanem oktatási struktúránk is. 1992-től vezettük be a nemzetiségi oktatási csomagot. A németórák száma heti 5-re nőtt, s a földrajz és a történelem szaktárgyakat is német nyelven oktattuk.

Mindezek mellett bevezettük az angol nyelv oktatását is.

1994-ben és 1995-ben 0. évfolyamot indítottunk. Szűklátókörűség volt, hogy tovább nem engedték. Nem a helyi önkormányzat vágta el, hanem a minisztérium. Úgy gondolták, hogy olyan településen, ahol nemzetiségi lakosság él, fölösleges a 0. évfolyam.

Tudom, hogy 1999-ben a tantestület csalódott bennem, amiért nem pályáztam meg az igazgatóságot. De én úgy érzem mindent véghez vittem, amit akartam. Ez a hat év volt a legszebb, legsikeresebb szakasza életemnek. Ez volt pályafutásom koronája. Jókor mondtam azt, hogy vége. Azt gondoltam, aki többre képes, próbálja meg tovább csinálni. Példát szerettem volna adni: hogy kell abbahagyni. Mindebben szerepet játszott feleségem halála is. Egy kicsit megharagudtam az iskolára, mert iskolai elfoglaltságom miatt, úgy érzem, nem tudtam vele eleget törődni. Akkor, amikor nagy szüksége lett volna rám.

Visszaemlékezések

Útravaló

Vajha tarisznyát akaszthatnék minden IV. a osztályos tanítványom nyakába! Mit is tennék bele útravalóul?

Hamuban sült pogácsát, amelybe belesütném a tudás iránti szent áhítatot és mélységes tiszteletet, a tiszta és ártatlan derűt, hogy minden falat után a vándor bölcsebb és arany nélkül is gazdag legyen, hogy a derű megszépítse a görbe tükörbe meredő arcokat, hogy elűzze róluk a dacosan odakínlódott, s csúfságukban is szépnek hitt felnőtt-ember-ráncokat.

S ha a vándor éhségét csillapítván inni vágyna?

Tennék abba a tarisznyába egy kulacs csodálatos forrásvizet. Minden korty tisztára mosná a szennyben fogant gondolatokat, s a szavak is mindig tisztán csengenének. Erőt adna a fáradt lábnak, simogatásra nyitná az ökölbe szorított kezet, melengetné a vándort, ha a hideg ember-rengetegben bolyongna, s hűvös szellővel hűtené, ha a szeretet-máglya tüze hevítené.

Igen, semmi mást nem tennék abba a tarisznyába. Milyen szegényes ez az útravaló: hamuban sült pogácsa és tiszta forrásvíz!

De kedves meséink szegény vándorai mindig gazdag jutalomban részesültek, mert tarisznyájuk tartalmának minden morzsájával és cseppjével jót cselekedtek, s sohasem köptek ki egyetlen falatot és kortyot sem, amikor a hétfejű sárkány mind a tizennégy szeme a messzi, bizonytalan jövendőt kémlelte.

Oláh Imre

(Nyelvelő 6. szám – 1988.)

Pénzes Gáborné (sz. Krizsek Éva) visszaemlékezése

Az újonnan alakult gimnáziumban nagyon sok fiatal tanár volt, akik bizonyítani akartak. Nagyon hálás vagyok nekik, mindig példaként említem őket. Példaként, hogy a tárgyi feltételek minimális szintjén milyen sokat lehet adni, ha lelkes valaki. Az iskola szegényes volt, de lelkes tanárok tanítottak benne. Akik a tananyagon kívül nagyon sok pluszt adtak nekünk. És mi tanultunk, olvastunk, művelődtünk, színházba jártunk, kirándultunk és nem vettük észre, hogy milyen csórók vagyunk. Mert a hatvanas évek elején valóban senkinek semmije nem volt.

A tanáraim közül szeretném külön is kiemelni Bokor Miklósnét, az osztályfőnökünket. A szíve-lelke volt az első osztálya. Tanított és nevelt minket, törődött velünk, és harcolt értünk, mint egy anyatigris. Osztályfőnöki órán minden problémánkat meg tudtuk vele beszélni. Ő az, aki a legtöbb pluszt adta nekünk Megtanított minket az illemre, arra, hogy hogyan viselkedjünk társaságban, és még a házi munka rejtelmeibe is beavatott minket a főzéstől az ingvasalásig. A fiúk úgy kinevelődtek a kezei alatt, hogy mindig tudták, hogyan viselkedjenek hölgytársaságban, hogyan kérjenek fel egy hölgyet táncolni. De a legszebb az volt, hogy amikor Kemencén voltunk, a fiúknak kellett főzni.

Egy olyan tartást, viselkedési normát, erkölcsi töltetet adott ő a számunkra, amely egy egész életre szól. Arra nevelt, hogy legyünk büszkék a tudásunkra, tehetségünkre: Tartsd magad, ha valamit tudsz – mondta. Rásegített minket arra, hogy embernek érezzük magunkat.

Borbély Béla történelmet tanított igen magas színvonalon. Gyakran eltért a kötelező tananyagtól, sok érdekes dolgot tett hozzá.

Manherz Károlyba bele volt zúgva a fél osztály. Az óráira gyakran behozott magnót is, és zenét és verseket hallgattunk.

Az osztályközösség igen jó volt. Összetartottunk. Egymásért mindig kiálló, gerinces társaság volt a miénk. Gyakran összejöttünk egymásnál, irodalomról, zenéről beszélgettünk, és persze Beatlest hallgattunk.

Voltak balhék is, mint például amikor valaki közülünk levert egy vörös csillagot a faluban aztán őt kicsapták az iskolából. De általánosságban elmondhatom, hogy nem bántott minket senki. Fiatalok voltunk, gondtalanok, örültünk az életnek. Mondhatom úgy is: elvoltunk a fiatalságunkkal. De ilyen volt ez a kor. A hatvanas évek elején nagyon zárt volt ez az ország. A Beatlesen kívül nemigen jutott el más hozzánk, pláne mi nem mehettünk Nyugatra. Még tévé sem igen volt. Mivel nem volt összehasonlítási alapunk, nem voltak vágyakozásaink sem. Nem fájt a szívünk semmiért. Naivak és romantikusok voltunk.

Legszívesebben az irodalmi műsorokra emlékszem vissza, amiket rendhagyó módon a Slötyi partján rendeztünk. A lázadás szelleme persze minket sem került el egészen. Szerettük az iskolánkat, de azért érettségi után a Modern presszó előtt felgyújtottuk a függvénytáblázatainkat.

Visszatekintve gimnáziumi éveimre, elmondhatom, hogy az életben közülünk mindenki megállta a helyét, és ez a legtöbb, a legnagyobb érték, amit egy iskola adhat az embernek.

Szeli Károlyné (sz. Gollob Márta) visszaemlékezése

Jáky Lajosról:

Emlékszem, egyszer tornaórán Jáky Lajos bácsi jött be hozzánk helyettesíteni. Kötélmászás volt a feladat, és mi, lányok ugyancsak ódzkodtunk attól, hogy függeszkedve felmásszunk a kötélre. Addig-addig nyafogtunk, míg Lajos bácsi megmérgesedett, és úgy ahogy volt, öltönyben, nyakkendőben függeszkedve felment a kötélre. Pedig akkor már nyugdíjas volt.

Bokor Miklósnéról:

Osztálykiránduláson, Kemencén, a szüleinél szállásolt el minket. Olyanok voltak ők, mintha a nagyszüleink lettek volna. Nagyon családias volt a hangulat.

Manherz Károlyról:

Az ő tanítási módszerét csak manapság kezdték igazán kapiskálni. Ő már akkor is a beszédre ment rá. Ha rosszul mondtuk, csak a végé javította ki. Neki köszönhetem, hogy megtanultam németül.

Borbély Mihályról:

Nagy egyéniség volt. Mindnyájan tiszteltük tudásáért. Volt az osztályban egy fiú, aki mindenáron próbára akarta a tudását, elhatározta, hogy kifog rajta. A lexikonból nézett ki ismeretlen szavakat, de ő mindig megfelelt a kérdésekre. Páratlan tudású tanár volt.

Az osztályról:

Az első évben csak mi voltunk. Nagyon összetartottunk. Együtt jártunk színházba, kirándulásokra.

Akkor kötelező volt az iskolaköpeny. Ha színházba mentünk, a matrózblúz.

KISZ-élet ürügyén gyakorta kirándultunk, s megmásztuk a környékbeli hegyeket, tánciskolába jártunk, építőtáboroztunk.

Egyáltalán nem volt zavaró a számunkra, hogy kisiskolásokkal jártunk egy iskolába. Gyakran megszólítanak ma is az utcán közülük: hogy vagyok, mi lett velem? Ez természetes, hiszen ők mindnyájan ismertek minket, nagyokat.

Csak egy-két fiú dohányzott az osztályban, őket is rendre elkapta a Pajor, amikor a WC mögött bagóztak.

Emlékezem egy történetre és egy lányra…

Kezdhetném így is. Ugyanis emlékezem. Visszagondolok az itt eltöltött évekre, társaimmal átélt kedves és kevésbé kedves élményekre.

Amikor először léptem át iskolám küszöbét, beiratkozásra jöttem. Vadidegen lányok és fiúk álltak hosszú sorban, s várták, hogy bediktálhassák adataikat. Lassan én is elértem az asztalt, s egy pillanat múlva már gimnazista voltam. Igen, gimnazista. Ezután már csak a tanévnyitón jártam itt újra. A kollégiumban gyorsan ment az ismerkedés kicsomagolás közben. Az első éjszaka leírhatatlan volt. Sokáig csak hánykolódtam, próbáltam rendet teremteni lelkem mélyén, ám a várakozás, kíváncsiság mindent elsöpört. Lassan hajnalodott, mire álomba merültem.

Ébresztő. Legszívesebben elbőgtem volna magam. Vigasztalt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elhagyatottnak, magányosnak érzi magát ennyi ember között.

Volt, aki valóban sírt, s közösen vigasztalgattuk el-elcsukló hangon. Az iskolában minden könnyebb volt. Gyors bemutatkozás, megkaptuk a tankönyveket, megtudtuk, hogy mit is várnak tőlünk…

Aztán múlt az idő. És rájöttek tanáraink, hogy nem épp egy szuper jó osztállyal van dolguk. S felismerésük elkomorította őket. De mi továbbra is csak vénültünk, s szellemi kapacitásunk mintha csökkenni látszott volna. (Természetesen meg kell jegyeznem, hogy igen gyakran csal a látszat.)

Az való igaz, hogy a tanulás helyett inkább átbeszéltünk száz és száz délutánt, s gyakran nem viselkedtünk a legmegfelelőbb módon.

Jut eszembe! Milyen hecc volt, amikor matematika-tanárnőnk székét (tudván, hogy az első pillanatban le akar majd ülni), odakötöttük az asztalhoz.

Vagy, amikor kémiaórán a tanári asztal fiókját teleraktuk naftalintablettával. Óra végére az egész osztály szédelgett, mindenkinek fájt a feje, ám a mi rettenthetetlen kémiatanárunk nem hátrált meg. (Íme a pedagógiai önfeláldozás egy szép példája!)

Ja, és amikor biológiaórára gyökeres-virágos növényeket kellett vinnünk! Épp növénymeghatározással foglalkoztunk. Szünetben kivonult az osztály, s az iskola udvarában növő 1,5-2 méteres gazokat húzgáltuk ki. Hiába ügyeltünk arra, hogy virág híján legalább gyökér legyen, túl gyengék voltunk akkor, hogy gyökerestől húzzuk ki a gazokat; így a végén csak levágtuk őket. Szünet végére az osztály jobban hasonlított egy őserdei dzsumbujhoz, mint a II. a tanterméhez. Volt is hatás!…

Vagy egy évvel később, biológián. Tanárunk nem győzte dicsérni egyik ablakunk tisztaságát. Az osztály sokatmondóan bólogatott, s bizonygatta, hogy biztos ablakot tisztítottak délután a takarítónők. De megijedtünk! A tanár úr hirtelen mozdulattal megfordult, az ablakhoz ugrott. Csak nem akar kiugrani?!! De nem. Meglepődötten nyújtotta ki nyakát a nem létező ablakon, s óriásit szippantott a friss, tavaszi levegőből…

Az pedig egyenesen óriási volt, amikor egyik állatbarát osztálytársnőnk két kiscicával állított be az óra elején…

Hát, igen, ilyenek voltunk. Mesélhetnék még az osztálykirándulásokról. Ez külön regényt tenne ki… De nem teszem. Elvégre minden osztálynak van magánélete!

Elmondhatnám, milyen sok pénz gyűlt össze magyartanárunk sarokházára, amit aztán közös erővel krémesre költöttünk…

Sok mindent kifelejtettem e hirtelen felsorolásból, de ígérem, egyszer biztosan mindent elmesélek. Nemcsak a csínyeinkről, de az esetleges rossz emlékekről is. Mert, ugye, azok is vannak.

De miért meditáljunk azon, ami elmúlt. Inkább nézzünk a jövő felé. Ne felejtsük el társainkat, akik elváltak tőlünk, s akik, reméljük, néha gondolnak ránk.

Most ne beszéljünk a „maguk marhákról”-ról, a „szellemi pápuák”-ról, a „hülyék”ről, a „bikfic”-ekről, de még a „gézengúzok”-ról sem! Most ne! Pedig ezek is mi vagyunk. De ezek a szakkifejezések rejtett tehetségünket méltányolják. Bizonyára…

Sándor Judit

Kútbanéző

„Mélységes mély a múltnak kútja” – kezdődik e szavakkal egy volt lübecki gimnazista József és testvérei című regénye. Thomas Mann persze kezdhette így művét, amely örök emberi forrásokra száll alá; nemcsak időkben és terekben, de a lelkekben is, nagyképűség azonban nekem is ezzel kezdenem rövidke memoáromat tudásom egykori „kútfőjéről”, a vörösvári gimnáziumról. Mert persze Lübeck oly messze van Vörösvártól, mint Makó Jeruzsálemtől, és múltam kútja is inkább csak kutacska, kis kút, kerekes kút... néhány vödörnyi mélységgel. Mégis oly jó belé visszatekinteni; a múlt kicsinyes mélységéből arcok bukkannak elő, sok régi kedves arc, akik egykor cimboráim és tanáraim, osztály- és iskolatársaim voltak.

Sok mindent és sok mindenkit elfelejtettem, mióta vállamra vetve soványka tarisznyámat – megrakva hamuban sült pogácsával, csipet sóval, lyukas kétfilléressel, költői szép szavakkal – kiléptem az iskola kapuján, hogy aztán diákként soha többé ne térjek vissza.

Ennek immár húsz éve. Húsz évnyi csavargás, tanulás és munka, kudarc és lelkesedés, öröm és bánat, húsz évnyi élet sokat elhullajt az emlékekből – bizony sok minden elszivárog, elfolyik, kicsorog a vödörből. Annál több, minél mélyebbről húzom.

Na, húzzuk fel a maradékot! Csikorog a kerék, imbolyog a vödör, a láncról pereg a rozsda, hullanak vissza a cseppek, percek, órák... Ami a vödör alján marad, épp arra elég, hogy megmossam benne arcomat.

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat!” – Tudom, tudom, József Attila tanár úr. És még sok minden mást is tudok, amit te tanítottál nekem, nem középiskolás fokon. Nem magamat akarom mentegetni most: hová is lett a húsz év, mire vesztegettem el; hány meg nem gondolt gondolat hagyta el elmém; micsoda homokos, vizes síkokon bukdácsoltam; miféle aktákba írták álmaimat; miket fecsegtem és miről hallgattam – nem igazolni akarom magam, csak emlékezni, s az emlékek mélyről jövő, tiszta vizében tisztulni.

Vittem-e valamire e húsz év alatt: majdnem mindegy. Mert szívben és lélekben diák maradtam, ugyanaz, aki voltam egykor: nyílt szívű és szemtelen, gátlásokkal küzdő és örökké vigyorgó, neveletlen és mégis szelídíthető.

Itt tanultam én valamikor az életet; részegen habzsoltam magamba mindent: tudást és igazságot, bölcsességet és csodát, csibészséget és ostobaságot, sok apró, mégis életrevaló huncutságot és még több haszontalan kacatot. Itt fogadtam magamba a világot, és a világ mégis kitagadott engem. És még ma is kívül állok mindenekből, s ez mind akkor kezdődött, mikor kívül rekedtem a matematika titkos kapuin, s hiába mormolgattam a másodfokú egyenlet megoldó képletét, a kapuk egyszer s mindenkorra bezárultak előttem. Később így jártam a fizikával, a kémiával, más tárgyakkal is. Sorra csukódtak a kapuk. A világ szűkülni kezdett. Kijózanodtam. Csak egy kis szelet lehet az enyém. Csak egy nadrágszíjparcella a birtokom. Azon kell gazdálkodnom. Az az enyém. Meg hát az emlékek...

Mi is az első? Hát persze... Az első szerelem és az első vers... A vers volt előbb, vagy a szerelem? Mindegy már. „Érezlek és mégis távol vagy tőlem...” Mi ez? Közhely, sablon, költői toposz. Nekem akkor a mindenség volt, a mindenség lényege. Négy éven keresztül egy osztályban, s mégis egymástól távol: szomjan halni a forrás vize mellett.

Aztán a haverok... az első kirándulás... Sopronban ahogy csörömpölnek a kékfrankosok. Az első kazettás magnó, az első buli, az első csók, az első simogatás... „Ejhajahuj” (Ajánlott irodalom: Walther von der Vogelweide...) És rengeteg röhögés. A röhögés mint életszemlélet. A röhögés mint szubsztancia. A röhögés mint esztétikai kategória. A röhögés mint a létezés egyik formája.

Csak egy kamasz tud ennyit röhögni, és ilyen pimaszul. Bizonyára sokat és sokszor idegesítettük ezzel tanárainkat. Mindenen tudtunk röhögni, leginkább rajtuk, hiszen leginkább ők képviselték a szemünkben a felnőtt társadalmat minden kicsinyességével, fonákságával, hamisságával. Nem akartunk felnőtté válni. Örökké kamaszok akartunk maradni. Őszinték és minden csibészségünkkel együtt is ártatlanok. Szegény a világ, hogy ez csak keveseknek sikerül.

„Látjátuk feleim szümtükkel, mik vogymuk...” Hát mik is vagyunk? Tudja-e bizonyosan valaki is közülünk, '56-osok, '57-esek közül?

Nemrégiben összefutottam Rosta Pityuval. Nem ismertem meg. Megállapodott polgár lett belőle is, bár még mindig ugyanaz a kedves fickó, mint volt. Eldumáltunk, elhülyéskedtünk. Megnősült, házat épített, négy gyereke van... Én is kopaszodom...

A tanárok közül? Pajorék, Kistakács, az öreg Rübl... Az osztályfőnök? „Mit mozgolódnak maguk ott, a büdös végén?” Az igazgató? Igazgatói intő. Kaptam 1973-ban. Vagy 1974-ben? Mindegy, a harag már elszállt. „A többi néma csend...”

Ennyi volna? Vagy ennyi sem? Még oly sok mindent szeretnék elmondani, hisz még el se kezdtem... Az arcom száraz, a vödör üres. Lenézek a kútba, magamat látom, s fejem felett az eget és hamis csillagokat.

Fogarasy Attila

Üzenet végzős diákjaimnak

Az egész gondolatsort osztályfőnökötök egyetlen mondata indította el, bennem. Éppen a Szalagavató nyilvános főpróbáját néztük. Ott táncoltatok_. fönn a színpadon – komolyan, méltóságteljesen. „Olyan szépek” – mondtam. „Igen” – válaszolta, majd egészen halkan azt mondta, ami már hosszú ideje itt motoszkál az én fejemben is –„ és nemsokára elmennek.” Évek óta ugyanazok a gondolatok, érzések törnek elő ilyenkor belőlem, de eddig még soha nem volt erőm, hogy szavakba formáljam őket. Most megpróbálom.

Minden évben úgy január, február táján ugyanúgy elkezd fájni a szívem. Még néhány hónap – utólag de rövidnek is tűnik majd! –, és itt hagynak bennünket. Először a Szalagavatón markol a gyomromba tompán a fájdalom: „Hát igen, már itt tartunk: Ezt is megértük."

Azt mondtátok, a táncpróbák csak arra voltak jók, hogy alaposan összevesszetek egymással. Vajon most, a Nagy Fellépés után is így éreztek? Vagy jobban összehozott benneteket az egymásrautaltság, a másikért érzett felelősség, az együtt végzett munka semmihez sem hasonlítható öröme? Ahogy közelednek az utolsó együtt töltött órák, talán egyre többször eszetekbe jut az elmúlt mozgalmas négy év, az osztálynévsor, mely évről-évre változott hol ezért, hol azért. Előveszitek a régi osztálykirándulásokról készült fényképeket, jót vihogtok rajta, kinek milyen idétlen volt a ruhája, frizurája. „Emlékszel?" - kérdezgetitek egymást Ti, akik oly sokszor mosolyogtok a nosztalgiázó felnőtteken. De most már nektek is van igazi múltatok, ami örökre összetart. Talán mindegyikőtök számára volt egy pillanat a Szalagavatón, amikor azt gondolta, jó lenne még húzni az időt. Ha megmaradhatna még ez az állapot! Másrészt jó lenne már túllenni az érettségin, hiszen lassan már egy éve, jó, ha nem három, hogy ezzel riogatnak állandóan tisztelt tanáraitok. Tételóra, felelés, témazáró, kötelező irodalom és megint csak tételóra. De mégis, ha túlvagy már az érettségin, az azt is jelenti, hogy valaminek végérvényesen vége lett. Igaz, egyszer már elhagytál egy iskolát, de az egészen más volt. Gyerekfejjel valami új, izgatóan érdekes állt előtted: a középiskola. „Talán kicsit lazább lesz, nem lesz állandó szülői felügyelet. Új osztálytársak, biztos jó fejek lesznek, új tanárok, talán akad egy-két normális is köztük.”

De ez a mostani elvárás, ami rohamosan közeledik – és talán most már elhiszed, hogy Veled is megtörténik, amihez eddig csak asszisztáltál –, ez már valami más. Majdnem felnőttként, vagy teljesen akként, de mindenesetre jóval érettebben állsz valami érdekes, talán kicsit riasztó dolog: a felnőttkor küszöbén. Jó lenne még ideát maradni. Hisz itt mindenkit ismersz, biztonságos érzés, hogy tudod, kitől mit várhatsz, de azért már vonz az Új Világ. Ha tagadod is, legbelül, még nem nagyon akaródzik átlépni azon a küszöbön. Bár lehet, van köztetek olyan, aki azt mondja erre: „Badarság! Legyünk már túl az egészen, hogy végre a magam életét élhessem. Nem lesz többet váltócipő, sorban állás a menzán, rohangálás orvosi igazolás után." Tőle csak azt kérem, amikor majd a Ballagáskor a búcsúbeszédeket hallja és valami furcsa, talán addig ismeretlen érzés összeszorítja a torkát, gondolkodjon el azon, mi is okozhatja.

Az előttetek álló időszak alatt talán egy kicsit más szemmel kezditek el nézni egymást: „Nem is olyan bunkó, mint gondoltam, lehet, hogy nem is beképzelt, csak így védi saját belső, érzékeny világát. Ő meg egész jó fej lett." És talán kicsit más szemmel néztek ránk is. Már nemcsak a szadista tanárt látjátok bennünk, akinek örömet szerez, ha képletekkel, évszámokkal, definíciókkal gyötörhet benneteket, és nem átallja még be is vasalni rajtatok a leadott anyagot. Hanem talán rájöttök, hogy mi a barikádnak ugyanazon az oldalán állunk, megérzitek rajtunk az igyekezetet, a „mindenre meg akarlak tanítani, amit én tudok" érzését, hogy sikerüljön. Talán megsejtitek, hogy mi még nálatok is jobban fogunk izgulni az érettségin, mert ott mi már szinte tehetetlenek vagyunk, minden rajtatok múlik. Mint az edző, aki pályára küldi a csapatát, melyet előzőleg a tőle telhető legjobban felkészített, de amelynek teljesítményét a sípszót követően már nem befolyásolhatja. Csak ül és izgul. Persze azért az érettségin oldja majd a feszültséget egy kedves, biztató mosoly, jóindulatú pillantás, hogy érezd: „Veled vagyok!" De ott már egyedül csak Te bizonyíthatsz.

Amikor még diák voltam, és tanáraim úgy búcsúztak tőlünk: „ Majd jelentkezz, szeretnék hallani rólad!” – meg is ígértem és komolyan is gondoltam. Aztán valahogy elhalványul az arc, az emlék. Mások lépnek a helyébe. Hirtelen más lesz fontos, vizsgák, diplomadolgozat, pályázatok, meghallgatások, értekezlet. Ha elő is kerül az emlék, tett már nem követi a szándékot. Na, ez az, amit a mai napig nem tudok megemészteni: együtt vagyunk több éven át, tananyagon kívül is rengeteg dolgot tanulunk egymástól, egymásról. Magamban szinte családtaggá fogadlak, és a szívembe zárlak benneteket. Aztán egyszerre csak snitt, vége. Eltűntök az életemből, és a kerék csak pörög tovább, vagy legalábbis így kéne, hogy legyen, hiszen jönnek újabb diákok, akiket szintén meg tudok szeretni, és akik egyszerre csak szintén kilépnek az életemből. Néha egy-egy hír: felvették, jó munkahelye van, férjhez ment, megnősült, külföldön él, kisbabája született. Összefutunk valahol, egy-két röpke mondat, s bár őszinte az érdeklődés, többre nincs időnk és megyünk tovább. Egy kis melegség ott belül, előjönnek az emlékek, mosolyogva távolodom. Az emberek talán kicsit furcsán néznek rám: „Hát ez meg minek örül?" Ők nem tudják: ez azon pillanatok egyike, amiért érdemes ezt a sokat szidott, igazából soha eléggé el nem ismert hivatást folytatni. Amikor megtudom, hogy az egyik volt diákomnak a kiválasztott idézet még mindig a falára van tűzve, mikor valaki azt mondja, akárhányszor vizsgázni megy, az én szavaim csengenek a fülében: „A kutyát nem érdekli, mennyire izgulsz és hogy mennyire tudod az anyagot ! Úgy mondd azt a néhány mondatot, mintha még több száz lenne benned !„

Na, ezért érdemes végigszenvedni az elválás perceit. Nyelni a könnyeket, és azt mondogatni: „Kibírom!" Mert ez is hozzá tartozik. Azt kívánom nektek, bármilyen hivatást is válasszatok, bárhová is sodorjon benneteket az élet, mindig legyenek ilyen pillanatok az életetekben. És minél gyakrabban.

Kalmár Ildikó

(Citrompótló 1999. február)

Én még falusi gimnáziumba jártam

Szeptember végén lesz az ötéves osztálytalálkozónk. Igaz, a lányok eredetileg nyár közepére tervezték, de immár elfoglalt, dolgozó, a társadalom számára hasznos elemek vagyunk, egyszóval nincs időnk efféle… Azért mégis valószínűbbnek látszik, hogy a társaság nagy része egyik sátras, zenei fesztiválról a másikra járt a forró hónapokban, hogy megbizonyosodjék a nem reprezentatív felmérések igazságtartalmáról: tudniillik melyik helyszínen milyen mértékben vizezik a csapolt sört, mekkora mennyiségű vodka, fű (kinek mi) után válik indifferenssé az épp aktuális fellépő repertoárja.

Azt hiszem, senkinek nem kötötték be a fejét, és senki nem nevel még gyereket. A drasztikusabb dolgok alighanem húsz év múlva várhatók, amikor belépve a találka helyéül szolgáló épületbe hirtelen változókorban szenvedő családanyák és kopaszodó urak között találom majd magam. Akkor az lesz a téma, hogy kinek mikor érettségizik a kisfia, most pedig az, hogy kinek mikor lesz rendes munkahelye. Miben változtunk? Nagyszájú, lázadó, de legfőképpen a közoktatással teljes mértékben elégedetlen figurákból diplomatikus (értsd, nem éri meg nagy szájat nyitni), bizonyos mértékig (leginkább otthon, fogmosás közben) lázadozó, de legfőképpen a heti tévéműsorral teljes mértékben elégedetlen egyedekké váltunk. Tehát olyanokká, amiben biztosak voltunk, hogy nem leszünk.

Azért vannak dolgok, amik ugyanolyanok maradtak. A folyosón például sokszor politizáltunk. Olykor üvöltöttünk is. Azt hiszem, az épp aktuális választások idején. Ma is politizálok. Már nem üvöltözöm. Nem tudom, hogy ez a nyugodtság, a fásultság, vagy a felnőtté válás velejárója. Még mindig szeretem Kosztolányit. És ugyanúgy ki nem állhatom Jókait. Szabó Lőrincet és Goethét viszont megszerettem. A másodfokú egyenlet megoldó-képletét képtelen vagyok felidézni. De a kénessavra még emlékszem: H₂SO_4.

Voltak órák, melyeket egyöntetűen unt az egész osztály: több éve létre hozott fóliákat kellett lemásolnunk írásvetítőről. Volt fiatal tanárunk, akit tegeztünk, volt, akinek mindig maradt egy kis borotvahab a fülén. Volt, aki sosem tanított minket, de egyetlen pillanatot sem mulasztott el, hogy fegyelmezzen bennünket. Egyik szünetben lefoglalt egy pakli kártyát, mondván tiltott szerencsejátékot folytattunk. Megvártuk, míg kimegy, s játszottunk tovább egy másik csomaggal. Utolsó évben néhányan rendszeresen kijártunk bagózni az udvarra. A Rotburgerbe csak tanítás után tértünk be néha. Meg érettségi előtt. A több órás ücsörgés elviselhetetlen volt (a névsor végén szereplők tudják csak, milyen érzés nézni, hogy a többiek már mindenen túl vannak). Eredetileg engem kísértek át a többiek, de a genius loci meggyőzte őket: konyak nélkül most tényleg nem megy. Érdekes, a ballagásra nem emlékszem. Valószínűleg – ahogy szokott – nagyon meleg volt… Külön örömet jelentett, hogy tudtuk: soha többé nem kell felvenni azt a kényelmetlen, ronda és égő matrózblúzt.

Aztán egyetem, főiskola, tanfolyam. Az osztályból öten (tizennégyen alkottuk az évfolyamon a gimnáziumi szakaszt) Piliscsabánál nem is mentünk messzebb. Lettek azért műszakisok, közgázosok, környezetmérnökök is és egyéb, hasznosabb tevékenységet folytatók: kozmetikus, ügyintéző. Néha összeakadok néhányukkal buszmegállóban, metrón. Azt hiszem, jól vannak.

Diákírások

A tükör

Mi is a tükör? Az, amiben látjuk önmagunkat.

De valóban magunkat látjuk benne?

Belenézek a tükörbe. Mit látok? A tükörben egy magas, fénylő homlok. A homlokom. Mennyi minden gondolat van mögötte!

A szemem zöld. Olyan kíváncsian és kérdően néz. Vádol azért amilyen voltam. Kíváncsi, hogy most milyen vagyok, és milyen leszek.

Nézem a tükörben a számat. Mennyi hang, mennyi szó hagyta már el! Játszottam a szavakkal, szerettem, gyűlöltem, kérdeztem, feleltem. A csókok is emlékek mind. Rég volt… boldog emlékeim. A szám… makacs… zárt… Lassan elmosolyodik, aztán összezárul. Örök titkokat rejt?

Az apró kis kockákból végre összeáll tükör-képem: az arcom. Velem azonos ez a tárgy, egy ócskaság. Velem… Olyan, mint én. Hosszan, mereven nézem magam. Már nem is látom. Ki ez? Távolról mosolyog felém. Közelebb hajolok, és eltűnik minden. Ez már nem az én arcom. Felkapom az arcot, a tükröt, és teljes erővel a földhöz vágom. Ezer, s ezer darabra hull…

De hisz ez én voltam! Bár a tükör tört össze, önmagam is összetörtem.

Csontos Mária

(Diáksarok – a II. a havilapja – 1974. november)

Jakab Katalin

Eső

Az üvegtetőn kopog az eső. A nedves levegő füsttel keveredve áramlik be az ablakon; ahogy beszívom, a fantáziám életre kel, s a képzelet szárnyain messzire szállva új álmokat mesél. De nincs türelmem vele repülni. Körülnézek, kutatom az okát. Tekintetem végigsiklik kellemes kis zugomon, a szoba innenső felén; a kuszaságában rendezett könyvespolcon, az íróasztalon és a rajta lévő könyveken, a vajszínű szekrényen, s végül visszanézek az ágyamon fekvő tankönyvre.

Mint mindig, most is az ágyamon könyökölve tanulok, ma mégsem tudok koncentrálni. Szemem a nyitott ablak felé kalandozik, s hirtelen megértem, mi nem hagy nyugodni. Odakint szemetel valami az égből, a távoli hegyek mintha remegnének, felhő borul védőn a falu fölé. Egyáltalán, az egész világ elmosódott, szürke, vizes pacninak látszik. „Hát ez lehangoló” – mondaná más, de én általában szeretem ezt az időt: az eső gyermeke vagyok. Szeretek nekiindulni a nagyvilágnak; tocsogni a tócsákban; a nyelvemmel elkapni a cseppeket; forogni, forogni, amíg el nem szédülök…

A nyári vihar a legkedvesebb szívemnek: az új élet és frissesség szimbóluma számomra, míg az őszi, napokon át tartó csöpögés a szomorúság és az elmúlás. Minden egyes esőt másképp élek meg, a lelkiállapotomtól függően derít jókedvre, szomorúságra, fakaszt könnyet vagy mosolyt belőlem.

Ma sem tudok ellenállni. Felkapom a cipőmet, a meleg dzsekimet, és elindulok kedvenc hegyeim felé. Mosolyogva lépdelek, élvezem az ostorozó, egyre erősebb záport. Érzem, amint a lelkem legmélye is felszabadul, előtörnek a visszafojtott mosolyok, a ki nem mondott szavak, eszembe jutnak a fájdalmak és csalódások, amikre akkor, ott, mikor kaptam őket, mosollyal feleltem. Lépdelek, most már komoly arccal. Lehunyt szemhéjam mögött lejátszódnak régi-régi fájdalmas jelenetek: életem első nagy „pofonja”, a visszautasítások, a meg nem értés, barátaim árulása, vállalt magányom. Lehajtott fejemen végigcsordulnak az esőcseppek, szemeim patakjaival keveredve legördülnek államon. Lassan letisztul az ezernyi kavargó érzés, észrevétlenül szűnik a fájdalom: elrontott életem lezárt szakaszait siratom. Felemelem az arcomat, az ég tisztulni kezd. Ázott madárkák átkozzák az esőt, s egymás felé fordulva új dalba kezdenek.

Hazaindulok. Egy mély sóhajjal végleg kiszakad a múlt fájdalma. Már elmúlt, most minden jó. Felködlik előttem néhány arc. A jelen figurái. Csak pár ember, de ők mindig velem maradnak, tudom, rájuk számíthatok. Érezni kezdem a furcsa bizsergést. Újra beborul. Hiába, ez már csak egy ilyen nap…

Otthon leülök a tiszta papírlap mellé. Az üvegtetőn kopog az eső. Az ihlet kopog a szívemen.

Pillanat

Álltál velem szemközt. Szavak záporoztak felém. Értelmük fájdalmasan fülembe cseng most is. Remegtél, és lehajtottad a fejed. És én nem tudtam mit mondani. Éreztem, hogy szenvedsz. Hirtelen kihúztad magad, dacosan mutatva, hogy téged nem érdekel, te jól vagy így, nem kell senki segítsége. Fájt a magányod, ahogy szeretetért sóvárogva élted az életed. Szükséged lett volna rám, mint ahogy még sohase, kellett volna, hogy öleljelek, s magamhoz húzzam a fejed: sírj csak, mondd el, mi bánt, ne félj! Veled vagyok... vigyázok rád.

Álltam veled szemközt. Szemedben furcsa tűz lobogott, lelkünkben viharzott az indulat. Kezed elindult, félúton megállt. Tétován néztem az imbolygó fényeket, hideg volt. Az éj nyomasztó csendet szült, mondatok kopogtak a csendben; egy-egy kő a lelkiismeretemre. Tekinteted könyörgött: most az egyszer ne álljak ellen, hisz utolsó menedéked lehetnék. Égetett a tehetetlenség. Tudtam, ha elmegyek, rettenetesen fájni fog, hisz olyan állapotban voltál, amilyenben az ember mindenre képes. Egyetlen szavamba került volna, és a lábam elé borulsz, egy mozdulatba, vagy csak szemem intésébe, és feloldódik a feszültséged. És én nem tehettem, nem simogathattam meg arcodat, nem foghattam meg a kezedet, nem mondhattam: veled maradok. Kötött adott szavam. Megértetted ki nem mondott gondolataimat, felnéztél és elengedtél.

Álltál, most már egyedül. Néztél, és belém vésődött a pillanat. Mintha megdelejeztek volna, bámultál a busz után véges-végig, szemed egy pillanatra sem vetted le rólam. Ez valami fordulópont volt. Megéreztem, hogy akkortól már nem lehetek az a felelőtlen és bohó gyerek, aki voltam. Véglegesen átléptem a gyermekkorból. Felnőttként kell cselekednem, bátran kiállnom minden helyzetben, ahogyan te. Néztem egyre zsugorodó alakod, s könny csordult a szememből: mintha a lelkemet hagytam volna ott.

Csík Katalin

Mozdulatlan arcodon

Mozdulatlan arcodon

lágy fénycsóvák osztoznak.

Szád hajlatában megbújva

kapaszkodik az utolsó sóhaj;

bőröd sima és

hangfoszlányokkal teleírt.

Félisten vagy,

alvó démon,

aki álmából ébredve

szembenéz azzal

ki hideg lábaidnál kuporog

és vágyakozik ringatásodban

megpihenni.

Tűzeső vagy.

Kezedre fonódó ujjaim

bizonytalanul kutatnak

a sötétben.

Vak vagyok.

Megperzselted a számat,

kiégetted a szemem,

hogy szelíd vakságomban

csak te létezz.

Most harmatcseppel

hűsíted lázamat,

pedig jobban éhezem arra,

hogy fagyos lábaimat

felmelegítsd.

Esőtől ázott szirmok

tapadnak szárnyadra.

Sejtelmes illatuk betakar és elaltat.

Édes fürtű lombok ölelnek,

és szívják lényedet.

Szelíden heversz

mezítelenséged kertjében,

és álmodozva haldokolsz,

törékeny

széllepke.

Kockacsendben alvó fények,

ködös arcok, viharverte jelek.

Kőre vetett kevés szalma;

ovális körben rideg arccal

nézi a hajnal önmagát.

Simogat az arcod,

éget a szemed,

kápráztatsz.

Homlokod mögé rejtőzve

sejthálóban fekszem,

és ábrándos szavaidról

álmodozom.

Felsóhajt a kilincs.

Búcsúzóul érezd még egyszer a Titkot!

Hallod az apró szívveréseket?

Látod az orgonaszínű csendet?

Utoljára kitárva tépett szívem ajtaját,

szembesítlek önmagaddal,

és lealacsonyítalak egy újabb érzéssel.

Halkan tedd be az ajtót!

Nem akarom tudni, mikor mész el...

Fázom. Takarj be leheleteddel.

Azután indulj!

Elmélkedés a nagykorúság kérdéséről

Mindannyiunkat fenyeget az a veszély, hogy egyszer vége a „bolondos gyerekkornak”, és a felnőttek zavaros világába kerülünk. Biztos, hogy sokan szeretnének már felnőttek lenni. Az ok egyszerű: a 18. életévét betöltött személy nagykorúnak számít. Jó lenne azt hinni, hogy minden jobb lesz. Nem szadiznának a tanárok, a főiskolán, egyetemen csak a vizsgákra kéne tanulni. Na meg persze nem jönne elő minden bulisnak ígérkező szombat este előtt a „nem mehetsz, mert bla-bla-bla, de tudnod kell, minden azért történik, mert jót akarunk neked és féltünk”-szindróma.

Ez lenne… ha… de vajon mi lesz? Én is, mint mindenki, szeretném azt hinni, hogy minden megváltozik, és végre szabad lehetek. De egy kis gondolkodás után rá kell jönnöm, hogy talán nem is olyan jó az a nagybetűs ÉLET. Az is lehet, hogy a szabadság hozza magával azt a káoszt, ami a felnőttek zavaros világára jellemző: csak a gondok és az egymásra-oda-nem-figyelés.

Szeretnék is „Nagy” lenni, meg nem is. Nem, mert nem akarok olyan lenni, mint ők. Ugyanis a felnőttek mindent sokkal bonyolultabbnak látnak a valódinál, meg egyáltalán… A másik felem, ha tehetné, percek alatt napokat öregedne és sietne a bűvös „18” felé. Persze, csak dacból, hogy megmutassam, meg tudok állni a lábamon egyedül is. Mert ki nem szeretne úgy élni, hogy senki nem szól bele, hogy mit szabad, és mit nem.

Végül is mindegy, hogy döntünk, akármit is gondolunk most, az az 1-2-3-4 év eljön magától. És akkor lehet, hogy azért sírunk, hogy újra visszaléphessünk a bolondos (???) gyerekkorba.

Krek (Citrompótló 2002. november)

Humor

Megkérdeztük tanárainkat

Miért tanít egyáltalán?

– Örökké fiatal akarok maradni, s ez csak fiatalok között lehetséges. (Pappné Lövei Ilona)

Mivel foglalkozna, ha nem tanítana?

– Elolvasnám a világ összes könyvét. Persze előbb innék egy akóval az élet vizéből. (Pappné Lövei Ilona)

Mi a véleménye a diákokról?

– Gyakran fázom mellettük, nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. (Pappné Lövei Ilona)

Mi a legjobb tulajdonsága?

– Szeretek a fellegekben járni. (Pappné Lövei Ilona)

Mi a legnagyobb hibája?

– Az, hogy a szerencsében a többieket mindig magam elé engedem. (Oláh Imre)

Mi a véleménye önmagáról?

– Néha haragszom magamra, mert a nehézségeket valóban nehéznek érzem. (Oláh Imre)

Mi a legfőbb kívánsága?

– Az, hogy egyszer annak is kikérgesedjen a tenyere, akinek a nyelvével egy vastömböt laposra lehetne reszelni. (Oláh Imre)

Mi volt a legnagyobb sikere az életben?

– Kikecmeregtem az alól a krumpliszsák alól, amely nyolcéves koromban egy szekérről rám esett. (Oláh Imre)

Legnagyobb csalódása?

– Egy tavaszról írt zsengémet megmutattam szívem választottjának, erre azt kérdezte: „Te így szereted az őszt?” (Oláh Imre)

Kedvenc zeneműve?

– Egy Első emelet, egy R-go és egy 3+2 lemez együttes összetörése. (Borbély László)

Kedvenc sportja?

– Takács tanár úr futballoktatása. (Borbély László)

Kedvenc reklámja?

– Amiben jó nők vannak, vásárolni úgysem tudok. (Borbély László)

Kedvenc TV-műsora?

– A Nagy Nevettetők műsora (este fél 8-kor kezdődik). (Borbély László)

(Nyelvelő, 5. szám, 1987)

Gólyák fogadalomtétele:

1. Én, X. Y. első éves tanuló – gólya – tanáraim, diáktársaim, valamint a gimi védőszentje előtt fogadom, hogy ennek a sulinak rendíthetetlen és erényekben megingathatatlan hallgatója leszek.

2. A tanítási órákon puskát, valamint egyéb hagyományos és nukleáris fegyvert igénybe nem veszek.

3. Ellenőrzőm rovataiba tanáraim autogramjának írásmódját nem gyakorlom.

4. A menzán csámcsogás és egyéb mellékzörejek nélkül étkezem.

5. A büfében előreengedem a nagyokat.

6. Iskolám jó hírét bármikor, saját testi épségem kockáztatásával is megvédem.

7. A menzán elévült ebédjegyem dátumát gondosan kihegyezett ceruzám segítségével nem aktualizálom.

8. Az aulában megbújva figyelek, hogy mikor tolhatok segítőkészen egy éppen leülni készülő másodikos alá legalább három párnát.

9. A tanév hátralevő részében igyekszem gólyához méltóan viselkedni: megtanulok fél lábon állni, repülni és békát fogni!

Verscímek az iskolából

Ady Endre

„Lelkek a pányván” – Diákok az iskolában.

„Sírni, sírni, sírni” – Vizsga után.

„Ember az embertelenségben” – Behívattak a tanáriba.

„Emlékezés egy nyár-éjszakára” – Jól betintáztam a farsangi bálon.

Kosztolányi Dezső

„Hajnali részegség” – És még másnap is be voltam állítva.

„Szeptemberi áhítat” – Ezt még sohasem éreztem iskolakezdéskor.

„Halotti beszéd” – A tanár értékeli a feleletem.

Tóth Árpád

„Meddő órán” – Tökmindegy, milyen óra van, nekem minden óra meddő.

József Attila

„Levegőt! ” – Ma megint két magyaróránk lesz!

„Kései sirató” – Nem csináltam meg a házi fogalmazást.

„Tudod, hogy nincs bocsánat” – néz rám kárörvendően a tanárnő.

„Favágó” – Bevágja a fát a naplóba.

„Karóval jöttél” – mondja dühösen apám, és lekever egy pofont.

„Nagyon, fáj” – Tudniillik a pofon, amit kaptam.

„Íme, hát megleltem hazámat” – Apám átíratott a szakmunkásképzőbe.

Radnóti Miklós

„Járkálj csak, halálraítélt” – Érettségi előtt a folyosón.

„Erőltetett menet” – Bemegyek az érettségire.

„Nem tudhatom” – Kihúztam a tételt.

„Nem bírta hát” – Kirúgtak.

Illyés Gyula

„Egy mondat a zsarnokságról” – Utálom az iskolát!

„Nem menekülhetsz” – Visszavonom az előbbit.

Pilinszky János

„A hóhér naplójából” – A kémiatanár megint az én nevemet olvassa.

„Egyenes labirintus” – Az út a tábláig.

„A lator sóhaja” – Tanár úr, én készültem.

„Elég” – Bár elég lenne! De csak -telen.

„Kegyelem” – Az nincs.

„Depresszió” – Sajátos lelkiállapot felelet előtt, közben és után.

„Egy KZ-láger falára” – A kémia szabaddá tesz!

„Négysoros” – Ez egy adaptáció:

Alvó kristályok a jéghideg homokban.

Lakmuszmagányban ázó vizsgatételek.

Égve hagytad a szertárban a borszeszégőt.

Ma ontják véremet.

F. A.

Ki jelentkezik? Nem hallom!

Tanárok mondták:

1996

– A Szociáldemokrata Párt megalapítója Frankel Leó volt, aki ott lóg…”

– Kereken négy és öt között…

– … és ott áll az ember gatya nélkül, zsebrevágott kézzel.

– Ha ezt elmondom Mariska néninek, hátracsapja a fülét, és elszalad.

– Figyeljetek ide! Ha megint földrengés lesz, először mindenki mentse el a munkáját, csak utána lehet kimenni. (Informatikaórán)

– Gyerekek, figyeljetek, mert én elfelejtettem szemüveget hozni!

– Ki jelentkezik? Nem hallom!

1997

– Egyszer kimentünk hógolyózni, azt hiszem, akkor épp tél volt.

– Ki kell ugrasztani a szöget a zsákból.

– Annyiszor mondtam, hogy ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, hogy most hallgatok, mint az a bizonyos a fűben.

– Azért adok nektek házi feladatot, hogy a következő órán megoldhassam!

– Na jó, én megyek a gyogyodába!

– Ne élj olyan szétfolyt állapotban, mint disznó a pocsolyában!

– Egyenesen húzd azt a ferdét!

– Elnézést, de nekünk, tanároknak brutálisnak kell lennünk!

– Mindegy milyen dolgozatot írsz az érettségin, összegyűröm, és kidobom az ablakon!

– Hű, én olyan meleg vagyok!

– Tavaszodnak a virágok.

– Hogy veszed a merszet?!

– Olyan komikus, hogy én itt ugrálok előttetek, ti meg alusztok!

– Ha egy kicsit a fejünkre állunk, értjük az egészet.

– Nach des … ööö … Na, úgy látszik, nekem is bele kell jönni…

– Senkinek minden világos?

Diákok mondták:

– Ti ketten ott, üljetek el egymás mellől!

– De tanár úr, nekünk összesen csak egy tollunk van!

– Ronda volt?

– Nem! Szőke!

– Köhögéscsillapítót szedsz?

– Igen, kaptam valami szaftot.

– Merre jártál?

– Eltévedtem a buszon!

– Mi remeg itt?

– Nem tudom, de olyan jó!

– Meg tudom oldani, csak nem tudom megcsinálni…

– Köszöntél?

– Nem annyira…

– 1 kg hány m/s?

– Úgy ordítasz, mint aki fél!

– Mert félek is!

– Jó, akkor fogd be a szád, és rettegj csukott szájjal!

– Meg tudja valaki mondani, hogy mi a yard?

– Rendőrségi mértékegység!