Költészet-napi
beszéd 2008. április 11. (?) „Nincsen apám, se anyám, Se Istenem, se hazám Én ebben a lázadó, útkereső, kamaszos korszakomban, huszadik évemben azt írtam ki nagy betűkkel szobám falára: „Mindenütt jó, de legjobb sehol!” Kamaszos, dühös útkeresésem a hetvenes évek gulyáskommunizmusának
ernyedtségében, reménytelen fülledtségében, hazug világában szinte
reménytelennek tűnt. Innen a rezignált kicsavarása az ismert közhelyes
közmondásnak. Jöttek-mentek az évek aztán, s az írás megkopott a falon is, bennem
is. Az utamat kerestem, míg rá nem jöttem, hogy az út bennem van. Belém van
kódolva – mint mindenkibe – egy felsőbb hatalom által, s ha más merre akarnék
indulni, az a finom szerkezet, aminek az a neve,
hogy test és lélek, ellenáll, csikorogni kezd, majd végül leáll… Valahogy – ki tudja hogyan s miképp – a dolgok végül
összerendeződnek, kisimulnak és értelmük lesz. Felnőtté válva, tanár koromban már Tamási Áron gyönyörű-egyszerű szállóigéje
vált útmutatómmá, amelyet már nem szobám falára, de tanítványaim szívébe
írtam el nem halványodó betűkkel: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol
otthon legyünk benne.” Az erdélyi származású író Ábel című regénytrilógiájából süt ki ez a
mondat, s gyűjti maga köré, mint a tábortűz melege mellé a megfáradt
vándorokat, mind a 15 millió magyart a világon Kolozsvártól, Vörösvárig, Amerikától Ausztráliáig, az értől az óceánig… Tamási szállóigéje dobbant meg a szívemben akkor is, amikor
elhatároztam egy honismereti könyvsorozat elindítását, amely arra lenne
hivatott, hogy városunk kulturális örökségének, értékeinek, szellemi
kincseinek eddig fel nem tárt részét – s bizony jó nagy részét –
egybegyűjtse, s az olvasó elé tegye. Örömünkre és gazdagodásunkra. Lélekbeni erősödésünkre. S ha úgy tetszik: e közösség
egybetaszigálására is. Mert valljuk be: nagyon megszűkültünk a vörösváriságban, melynek bőségében egykoron voltunk. „Otthon a világban” a sorozat címe, mely Tamási mondatából fakad, s
kívánom, úgy áradjon szét bennünk ennek derűs bölcsessége, mint a
kereszténység ősatyáiban a szeretet. Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Büszkén tartom most kezemben ennek a könyvsorozatnak frissen
megjelent első kötetét, s mutatok rá egy olyan mozdulattal, amely közel
kétezer év homályából sejlik fel s válik a romló anyag ellenére is mind
élesebbé. Aurelius Respectus római légiós mutat így
síremlékén büszke öntudattal és otthonra lelt elégedettséggel a balkezében
tartott obsitlevélre, amely a Római Birodalom 25 évi kemény szolgálata után a
római polgárjogot s ezzel együtt egy kis birtokot, végleges letelepedést
adott részére, itt, a mai Pilisvörösvár területén. Mintha csak ő is azt mondaná: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol
otthon legyünk benne.” Aurelius Respectus alakja, büszke mozdulata
lett könyvsorozatunk emblémája. Felemelt mutatóujja azonban – úgy érzem -, figyelmeztet is egyben.
Figyelmeztet arra, hogy értékeinket, múltbeli javainkat ne hagyjuk veszendőbe
menni. És erre sajnos pont az ő síremléke a legegyértelműbb
fájdalmas példa. Városunk legjelentősebb régészeti emléke, ma egy balatonfenyvesi épület falába falazva várja, hogy több
mint 75 évi száműzetés után végre ismét hazatérjen, hazájába, otthonába.
Méltó helyére. Akárhányszor sorozatunk emblémáját meglátja, gondoljon az olvasó erre
is! Kedves Ünneplő Közönség! Bevallom számításból, igaz, jó szándékkal döntöttem a mellett, hogy
az Otthon a világban című honismereti könyvsorozat
első kötete Dr. Réthy Zoltán verseskötete legyen. Tudtam, hogy ezzel bukni
nem lehet, s a nyitó kötet sikere a következő kiadványok iránti érdeklődést
is magához vonzza. Nem lehet bukni, anyagi és erkölcsi értelemben sem. Mert dr. Réthy
Zoltán neve önmagában is garantálja a sikert. Az a tisztelet, szeretet,
megbecsülés, amely harminc évvel halála után is övezi ennek a kiváló, nagy
tudású és igaz embernek az alakját, lenyűgöző és magával ragadó. Példakép
értékű. Ezt bizonyítja az előjegyzések számának alakulása is, amely minden
várakozást felülmúlt. 430-nál állítottuk le végül, s még több is lett volna,
ha a nyomdai munkálatokat el nem kellett volna kezdenünk, s a végső
példányszámot nem kellett volna megállapítanunk. Ez végül 800 darab lett – köszönhetően az előjegyzőkön túl
támogatóinknak, szponzorainknak. Nagyon nagy szám ez ahhoz képest, hogy
országos hírű költők kötetei jelennek meg néhány száz példányban ma
Magyarországon. Ez a könyv a mi közös sikerünk. Gazdagodtunk és gazdagodni fogunk általa. Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Barátaim! Hadd köszönjem meg név szerint is
mindazoknak a segítségét, munkáját, közreműködését, anyagi támogatását, akik
e kötet létrehozását lehetővé tették. |