A Vörösvári Újság legelső interjúja Erőss Zsolttal 1996 augusztusában

Közel az éghez

Június 10-én érkezett haza az első magyar Himalája-expedíció, melynek Erőss Zsolt vörösvári hegymászó is a tagja volt. Mint ismeretes, az expedíció nem érte el célját, a 8848 méter magas Mount Everest (Csomolungma) meghódítását, amelynek csúcsára hazánkfia még sohasem lépett. Az expedíció mégsem volt sikertelen, hiszen Erőss Zsolt 8300 méterrel új magyar magassági csúcsot állított be. A világ tetejéről visszaérkezett hegymászót bányatelepi otthonában kerestem fel.

– Ön nem született vörösvári, meg szabad tudni, honnan származik?

– Erdélyi vagyok, Csíkszeredában születtem. Édesanyám ápolónő, édesapám vasutas volt. Miután a szüleim elváltak, édesanyámmal és a bátyámmal a Gyilkos-tó környékére költöztünk. Nyolc éves voltam akkor, és igazi mesevilágot jelentett ez a táj számomra. Szerettem volna minden zegzugát bejárni, minden hegycsúcsát megmászni. Édesanyám és a bátyám is gyakran járta a hegyeket. A Gyilkos-tónál lakni, szinte egyet jelent a hegymászással.

– Mikor jöttek el Erdélyből?

– A forradalom előtt egy évvel, 1988 decemberében települtünk át Magyarországra. Vörösváron 1991 óta élünk.

– Úgy tudom, a foglalkozása is nagyon közel áll a hegymászáshoz...

– Igen, ipari alpinizmusból élek. Munkatársaim is civilben mind hegymászók. Magas épületek korrózióvédelmével, festésével, javításával, kémények bontásával foglalkozunk. Évenként mindenki egy-két hónapot hegymászó-expedíciókkal járja a világot. Mivel munka mindig van, be kell osztani, hogy ki mikor mehet el.

– Milyen expedíciókon vett részt az elmúlt években?

– 1990-ben a Kaukázusban jártam, 1991-ben a Tien-sanban, 1992-ben az Alpokban és 1993-94-ben a Pamír csúcsait másztam meg.

– A „hópárduc” címet mivel érdemelte ki?

– Az egykori Szovjetunió öt legmagasabb hegyének megmászásáért járt ez a kitüntető cím. Mindegyik csúcs 7000 méternél magasabb. Én nagyon rövid időn belül másztam meg ezeket, a magyarok közül elsőként.

– George Leigh Mallory angol hegymászó, amikor megkérdezték tőle, miért akarta megmászni a Mount Everestet, azt felelte: „Mert ott volt.” Elég ennyi filozófia ahhoz, hogy valaki megmásszon egy 8000 méter feletti csúcsot?

– Sokat gondolkodtam mostanában ezen. Főleg azért, mert a magas hegyekben rendkívül sok kockázattal jár a mászás, és az ember kénytelen eltűnődni, vajon miért is vállal ennyi őrültséget. Mallory idejében megvolt még a hegymászásnak az a vonzereje is, hogy olyan helyeken jártak a hegymászók, ahova még ember nem tette a lábát, olyan csúcsokat hódítottak meg, amiket előttük még soha senki... Úgy gondolom, ma elsősorban próbatételt jelent a hegymászás, minden csúcs kihívás. Az ember kíváncsi önmagára, arra, hogy mit bír, sikerül-e kiállnia – akár élete kockáztatásával is – a próbát, s ha épen, egészségesen jut le egy-egy veszélyes csúcsról, többnek érzi magát, és ez örömmel tölti el.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó hegymászó legyen?

– A hegymászás – különösképpen a magas hegyekben – fizikailag igen nagy megterheléssel jár. A jó testi adottságok és a fizikai erőnlét mégsem elegendőek ahhoz, hogy valaki följusson a csúcsra. Ha valaki szellemileg, lelkileg nincs felkészülve, nincs „ráhangolva” a hegyre, ha nincs akaratereje, ambíciója, ne kezdjen el hegyet mászni.

– A Himalájáról nemrég visszatért magyar expedíció több tagja úgy nyilatkozott, még egyszer nem próbálkoznak meg a hegy meghódításával. És ön?

– Az Everest megmászása továbbra is óriási kihívást jelent a számomra. A csúcs előtt ötszáz méterrel a tomboló vihar ezúttal visszafordított ugyan, de nem nyugszom addig, amíg fel nem jutok rá.

– Mikor próbálkozik meg vele újra?

– Sajnos ez elsősorban nem az én elszántságomon és tehetségemen múlik, hanem az anyagiakon. A magyar sportot elég gyengén szponzorálják, és egy ilyen expedíció rengeteg pénzbe kerül.

– Mennyibe került ez a mostani?

– Nekem személy szerint 400 ezer, összességében 8 millió forintba.

– Újságunk is hírül adta, amikor az expedíció március végén elindult útjára, mikor érkeztek meg a hegy aljába?

– Május 10-e körül értünk fel az alaptáborba, ami a hegy lábánál, 5300 méter magasan fekszik. Innen indultunk tovább a 6400 méter magasan lévő előretolt alaptáborba. Eddig a táborig jakok hozták fel a mintegy egy tonnányi felszerelést. Innen már mindent a hátunkon kellett cipelni. Tulajdonképpen ebben a magasságban huzamosabb ideig tartózkodni is fizikai romlást jelent. Az oxigénhiány miatt lelassulnak az életfunkciók, nem működik rendesen az emésztés. Akármennyit eszik az ember, nem tud semmiféle tartalékot felhalmozni. Az esélyeinket ráadásul még rontotta, hogy az alaptáborba eleve betegen érkezett meg a csapat, mert Katmanduban – bár hihetetlenül hangzik – nagyon erős szmog fogadott minket, és mindenkinek begyulladt a torka.

– Milyen volt az időjárás?

– Hideg volt, és folyamatosan erős szél fújt. Ez persze korántsem a legrosszabb időjárás errefelé, ha az ember kifog néhány kevésbé szeles napot, a már korábban kiépített táborokból egy gyors rohammal meg tudja hódítania csúcsot.

– Az alaptáborokon kívül még hány tábort kellett kiépíteniük?

– Az Everest mászói mindig ugyanott, a legoptimálisabb helyeken összesen három tábort építenek maguknak. Az elsőt 7000, a másodikat 7800 és a harmadikat 8300 méteren. Minden egyes tábor kiépítése után – ami lényegében a sátor felverését jelenti – vissza kell menni az előretolt alaptáborba, hogy pihenjen, akklimatizálódjon az ember.

– A hármas táborba, úgy tudom, már csak ketten jutottak el. Ön és a később szerencsétlenül járt osztrák hegymászó, Reinhard Wlassich. És a többiek?

– 7000-ig mindenki feljutott, kivéve Nagy Sándort, az expedíció vezetőjét, aki az alaptábort őrizte. A második táborba kettőnkön kívül már csak néhányan jutottak fel, köztük Bradács Ágnes, aki ezzel új magyar női csúcsot állított fel.

– Miért nem volt felszerelve az expedíció oxigénpalackokkal? Nem jutott rá pénz?

– Ezt az expedíciót nagyon sokáig szerveztük, és a legapróbb részletekig mindent megterveztünk. Így azt is eldöntöttük, hogy nem viszünk oxigént magunkkal. Ennek nem anyagi okai voltak. Úgy éreztük, az az igazi, ha valaki az Everestet oxigénpalack nélkül mássza meg.

– Miért döntöttek az utolsó pillanatban mégis úgy, hogy szereznek oxigént?

– Én végig Reinharddal másztam, az ő taktikája alapján, mivel ő rendkívül jó és nálam tapasztaltabb hegymászó volt. Az ő javaslatára vettünk a csúcs elérésével eredménytelenül próbálkozó szlovén hegymászóktól oxigént, akik a 2-es táborban hagyták a palackjaikat. Sajnos a palackokat nem találtuk meg, a keresésükkel rengeteg időt és energiát veszítettünk. A legnagyobb hibát ott követtük el, hogy a 3-as táborba felérve, mivel mind ketten ki voltunk fáradva, úgy határoztunk, hogy megpihenünk. Ilyen magasságban ugyanis nem lehet pihenni, még a legjobban akklimatizálódott ember szervezete is romlásnak indul. Reinhard szervezete sajnos egy nap alatt annyira leromlott, hogy nem lehetett rajta segíteni.

– Ha nem osztrák hegymászótársát követi, feljutott volna csúcsra?

– Úgy érzem, igen. A saját taktikámat követve, lentről egyetlen lendületes támadással fel tudtam volna jutni. A magashegyi hegymászás olyan, mint egy sakkjáték, amelyben minden egyes lépéstől az ember élete függ. Aki jól számítja ki a lépéseit, jól taktikázik, mindig tisztában van azzal, mire képes, meddig mehet el, az feljut csúcsra, s ami fontosabb, le is jut onnan...

– Most hogyan tovább, mik a tervei?

– Az Everest meghódításáról nem mondtam le, de elképzelhető, hogy néhány évig nem is jutok a csúcs közelébe, ez a kis ország nem engedheti meg magának, hogy nemzeti expedíciót indítson a Himalájára.

– Kis ország, kis hegymászás?

– Így is mondhatjuk. Így aztán azt tervezem, hogy búcsút mondva egyelőre a világ tetejének, jövőre Indiába megyek sziklát mászni. Az ehhez szükséges felszerelést már részben össze is gyűjtöttem. A sziklamászást is nagyon szeretem, de azért mégis a legjobban a 8000 méteres csúcsokon érzem jól magam, ahol közel van hozzám az ég.

Fogarasy Attila

(Vörösvári Újság, 1996. augusztus)