A Vörösvári Újság interjúja Erőss Zsolttal 2000 januárjában

A nyughatatlan Hópárduc

A vakmerő vörösvári hegymászó se szó, se beszéd

„fellógott” a 8 kilométer magas Nanga Parbatra

Erőss Zsolt 1996-ban részt vett az első magyar Himalája-expedícióban, amelynek a szerencsétlenül járt Reinhard Wlassich osztrák hegymászó is tagja volt. A Csomolungmát nem sikerült meghódítaniuk, de az expedíció mégsem volt sikertelen: a vörösvári hegymászó 8300 méter magasra jutott, és ezzel új magyar magassági csúcsot állított fel. Izgalmas és olykor tragikus élményeit újságunk olvasói számára is elmesélte egy akkor készült interjúban. A vörösvári Hópárduc azóta sem akasztotta szögre mászócipőjét és jégcsákányát. Újabb kalandjairól és jövőbéli terveiről újságunk külsős munkatársa, Petrovics Nóra kérdezte őt.

– Valamilyen megszállottság, belső kényszer hajtja, hogy időről-időre kockára tegye az életét?

– Mivel nagyon sokat kockáztatok, ezért biztosan megszállott vagyok. A túlélés csak a fizikai felkészültségen és a tapasztalaton múlik.

– Állandó önigazolásra van szüksége?

– Lehet, hogy az is benne van. Ha feljutok egy hegy csúcsára, kicsit többnek érzem magam. Jó példa erre az idei nyár: nagyon büszke vagyok rá, hogy megmásztam egy „hírhedt” Himalája-béli hegyet, a Nanga Parbatot. Illegálisan jutottunk ki oda, mert nem fizettük ki Pakisztánnak az úgynevezett „csúcsdíjat”. Ez a díj az angol felfedezők korából ered, amikor Nepál, Tibet és a környező országok teljesen zártak voltak a külföldiek számára. Az odalátogató angolok különböző ajándékokkal „lekenyerezték” a királyt, így bejuthattak és felderíthették a környéket. Mára ezek az országok nyitottak Nyugat felé, de a szokás megmaradt: fizetnünk kell, ha ott akarunk maradni.

– Nehéz szponzorokat találni?

– Annyira nehéz, hogy már le is mondtam róla. A legutóbbi, nyári expedíciónkat is saját zsebből fizettük. Az a probléma, hogy a magyar hegymászást nem jegyzik nemzetközi szinten, hiába érünk el komoly teljesítményeket. Olyan, mintha magamnak nyernék meg egy olimpiát, mert titokban marad az eredmény…

– Kudarcként élte meg a sikertelen Everest-expedíciót?

– Nagy kudarcként éltük meg, hogy elveszítettük egy barátunkat, de nem érzem sikertelennek, hiszen eljutottam 8000 méter fölé. A következő expedíciót már ott elkezdtem tervezni; a következő évben a Garva-Himalája három csúcsát másztuk meg heten.

– Úgy tudom, hogy a hegymászók között nagyon erős az összetartás. Képes lenne valakiért feláldozni az életét?

– Az összetartást nem látom, inkább az egymásrautaltság nagy. A hegymászók ugyanúgy rivalizálnak, irigykednek egymásra, mint mások. Mindenki saját magáért felelős, nem várhatja el a másikról, hogy feláldozza magát. El kell tudni dönteni, hogy mikor fordulj vissza.

– Rengeteg fáradozásba és pénzbe kerül egy ilyen expedíció. Ezzel szemben az a rövid idő, amit a csúcson eltölt, nagyon kevés…

– Nem is az a lényeg. A mászás szépsége fontos. Egy szép hegyre fel lehet mászni nagyon „csúnya” úton is, ami nem okoz semmi örömet. Az az igazi boldogság, ha kipróbálhatom a tudásomat, különböző technikákat.

– Mi a legközelebbi célja?

– Minden évre van valamilyen terv: idén a már említett Nanga Parbatra jutottam fel, jövőre ismét Pakisztánba mennénk kiválasztani, ki jönne 2001-ben az Everestre.

– Hogyan viszonyulnak a nepáli emberek az odalátogató európaiakhoz?

– Régebben a hegyeket szentnek tartották, amelyek nem arra valók, hogy felmásszunk rájuk. Mostanában a helyiek is kezdik felfedezni a hegymászás szépségeit, kialakulóban van a hegymászó réteg. Az egyszerű emberek számára felfoghatatlan, hogy lehet valaki olyan gazdag, hogy a világ egyik feléről elutazik a másikba azért, hogy felmásszon egy hegyre. Kultúrájuk legszimpatikusabb vonása a nyugalom. Ha kimegyek Ázsiába, sokkal nyugodtabb vagyok, nem rohanok, mint itthon. Nincs menetrend, nincsenek határidők, belenyugszom, hogy majdcsak lesz valahogy…

Petrovics Nóra

(Vörösvári Újság, 2000. január)