Notesz

Ezerkilencszázötvenhat novemberében anyám a hasára borította a fatekenőt, és a pince sarkában üldögélve nyugtalanul hallgatta a Nagykovácsi felé húzó szovjet repülőgépek dübörgését. Hogy mire volt ez a nagy aggódás? Nem másért, mint értem, aki nyolcadik hónapomat éltem a hasában. Amikor megszülettem, már béke volt; csend, hó és halál. Túl sok halál. S valahogy gyávább és szürkébb, elfojtott és ökölbeszorítóbb lettek mindenek.

Persze én és újszülött kortársaim évtizedekig nem tudhattunk semmiről. Az én nemzedékemtől kezdve békébe születtek bele a gyermekek ebben az országban. Hazug, üres békébe. Boldog együgyűségbe. Az utolsó szabadságharc szárnyszegésében, öntudatlanul, s az igazságtól távol nevelkedtünk. Szüleink - minket féltve - előttünk nem beszéltek elvetélt forradalmakról, letaposott, megalázott nemzetről, zsarnok megszállókról, s az egész ördögi, orwelli rendszerről... Mintha egész életünkre teknő mögé akartak volna rejteni, elhessentve a lidérceket, elparancsolva a bennünket ártó szándékkal kerülgető kínzó gondolatokat...

Pedig micsoda élmény lehetett volna - hozzájuk hasonlóan - bátornak lenni, megízlelni a szabadság mámorát, az egymásra találás, a közösség erejének felemelő boldogságát.

Micsoda élmény lehetett 1956-ban magyarnak lenni a nagyvilágban. Micsoda élmény lehetett egy bátor nemzet tagjának lenni, annak a nemzetnek, amely Európa legnagyobb hadseregének és a történelemnek mert ellent mondani, amikor kitűzte a lyukas trikolort a kilőtt páncélosok kormos tornyára.

Mai eszemmel a bátorságot tekintem az ember legnagyobb erényének. ,,Ahol bátorság van, ott minden van!" - hajlíthatnám rá a ma gyakran használt jelmondatot. Milyen nagyszerű dolog is a bátorság, egyénnek, nemzetnek egyaránt. Bátorság a tettekre, az idők felismerésére, bátorság a szabadságra, a zsarnok trónfosztására, bátorság az igazság kimondására és a hibák beismerésére, bátorság az együttélésre és a szeretetre, bátorság a mindennapokra és aprócseprő bajaink, ezernyi gondunk elviselésére.

,,Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek" - mondta Ady egykoron, s ez örök igazság a mi nemzetünk számára. Eszünkkel, hitünkkel és bátorságunkkal remélhetünk csak boldogulást.

Ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadika a bátorság nagy ünnepe volt Magyarországon. Fénye, szellemisége ragyogja be továbbra nemzetünket. Édes hazám, légy bátor!

(Vörösvári Újság 2001. október)

Rideg, zord idő köszöntött ránk az év második havában. Küszködtünk a hóval, jéggel, hideggel. A 10-es úton össze-vissza csúszkáltak a buszok, kamionok, megint baleset volt a Terranovánál, szegény ördögöt alig tudták kivágni az autó összegyűrődött lemezei közül. A forgalom leállt, a csabai tanárkollégák egy órát késtek, a gyerekek közül többen visszafordultak, vagy ki se dugták orrukat otthon a paplan alól. A szántóiak megkerülték a fél Pilist, mire ideértek. Az utat befútta a hó, míg le nem zárták egészen, s a hókotrókat is átrendelték máshova, ne dolgozzanak hiába.

A tél persze, szép is, tiszta is. De tisztasága csalfa. Hóval lepi be a tájat, szikráztatja kristályaival a napsugarat. S azt hazudja, minden rendben van: makulátlan a táj, sebzetlenek a mezők, háborítatlan az erdei rengeteg. A hó alatt nem látszik a fák közé kihányt szemét, az ordenáré műanyag-karnevál, rozsdás hordók obsitos-csapata. A hó befed mindent, befedi értékeinket és szégyellnivalóinkat egyaránt.

Ember most ritkán jár az erdőn, a szél fagyos susogása helyett jobban kedveli a báli termek csörömpölését. Tánccal, vigalommal múlatja az időt a farsangi sokadalomban, s a tél haláláért apellál.

Téli emlék: néhány éve történt, már szerkesztő voltam, s az utolsó újságot is kivittem a Ligeten, s jöttem hazafelé a faluban, akkor még falu volt, nagyfalu ez a hirtelen lett város: megszállt akkor valami nagy nyugalom, valami szavakkal ki nem fejezhető jóság. A szülőföld jósága. A havas utcákon araszoltam, ismerősök jöttek szembe, köszöntem nekik, s visszaköszöntek, üres gólyafészek bólintott felém, s még az elhagyott, félbehagyott kastélyszerű épület is kedvesnek tűnt előttem halottfekete ablakaival. Azóta sem éreztem olyan tisztán és őszintén: hogy én ide tartozom, ehhez a tájhoz, ezekhez az utcákhoz, nagykendős nénikhez és szaladgáló gyerekekhez, sörhasú férfiakhoz és kedves mosolyú asszonyokhoz.

Röstelltem azután magamban ezt az érzést, s mélyen eltemettem. Érzelgős vagy, gyenge vagy, te szentimentális bolond! – feddtem magam. Az emberbe folyton belérúgnak, meg kell tanulnod, hogy a rúgásokra figyelj, hogy földre ne essél. Nincs időd, hogy legbelső érzéseidre figyelj, melyek szunnyadnak, mint „mag hó alatt”.

De tavasszal megerednek majd a vizek, rügyek pattannak a fák ágain, és a magok is világra nőnek. Valahogy igazabb lesz minden. Könnyebb, egyszerűbb és emberibb. S talán újult erővel belém is visszatér az érzés, amit Tamási imígyen öntött szavakba: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Lehet-e nagyszerűbbet mondani ennél?

(Vörösvári Újság 2003. február)

Háború van most a nagy világban – szakadnak ki belőlem önkéntelenül Vörösmarty szavai, amint leülök a számítógép elé. Pedig nem erről akartam írni: hajdanvolt márciusokról, a dicsőséges 48-asról, tavaszról, virágzásról, a tél elmúltáról, szabadságról, szerelemről, s az ujjongó reményről, mely eltölti ilyenkor tavasszal egész lényünket. De most mégsem tudok másra gondolni. Az Európai Unió, a népszavazás is elhalványul gondolataimban. 2500 kilométerre innen hullanak a bombák, s mégis mintha idehallanám hangjukat.

Jaj, istenem, nem akarom, hogy háború legyen! – mondta, könyörögte néhány napja 81 éves anyám, aki igazán tudja, mi a háború. Országokon át, bombázók zajában, remény és kétség közt hánykódva menekült egykoron, még karon ülő bátyámmal a végképp elcsigázott háborús Európában. Régi történet... S a félelem is a régi...
Anyám halk szavát, úgy látszik, nem hallották meg az égiek...
Néhány napra rá megcsikordultak a háború gyilkológépei, s a tudósítások már egyenesen a frontról jönnek. Intelligens bombák hullanak, s küldik intelligensen a pokolba, akit a bunkerek mélyén, kaszárnyák homályában, paloták tágas terein vagy a lövészárkok szűk vackán eltalálnak. – Kérlek szépen – mondja ilyenkor egy intelligens bomba áldozatának ,– hagyd el földi porhüvelyedet, s merülj a nemlétbe.

S ilyenkor az intelligens bomba még intelligensebb áldozata, felkenődik a falra alig hallhatóan mormolva egy bizonyos Shakespeare úr szavait: A többi néma csend!

Háború van most a nagy világban – de háború bennem is. Épeszűnek gondolom magam, tehát nem akarhatok háborút. Nem akarhatom, hogy a pusztítás szelleme ragadjon el minden józan gondolatot. De nem akarhatom azt sem, hogy véreskezű zsarnokok, őrült diktátorok uralkodjanak bárhol is a világban, akik még saját népüket is kardélre hányják, ha szeszélyük vagy érdekük úgy diktálja...

Mit gondoljak? Mi tévő legyek? Hogyan foglaljak állást? Kinek higgyek? Nem tudom. Csak vívódom két nap óta. Mióta a gyilkolás megkezdődött...

1916 márciusában, néhány nappal Húsvét előtt Babits Mihály megírta a magyar irodalom leghíresebb háborúellenes versét. Az ő békefohásza adjon nekünk most is erőt és hitet szembenézni az emberiség egyre kiáltóbb problémáival, s legyőzni a háború és minden diktátorok ártó démonait:

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

(Vörösvári Újság 2003. március)

Néztem a Dunát, szemerkélő esőben, szürke ég alatt. Egy hajót dajkált a hátán, rajta kék zászlók, s büszke felirat: Európa. Eszembe jutottak akkor német őseink, kik egykor egyszerű kis bárkákkal hajóztak le ide a Dunán az óriás tornyú dóm városából, Ulmból. Mit érezhettek vajon ők akkor az ulmi skatulyákban, hányódván a folyó habjain ismeretlen vidékek, idegen ország felé. Szorongást, izgatottságot, kíváncsiságot, örömet? Országút volt számukra ez a folyó, sorsuk országútja. Az ismeretlen, idegen országból azután szülőföld lett gyermekeik, leszármazottaik számára, kiknek már Ulm lett az ismeretlen s idegen Dunára hajló furcsa, ferde házaival.

A nagy utazást hamarosan ismét megteszi a történelem, de most nem csupán néhány száz telepes érkezik meg magyarföldre, de egész Európa.

Egy közel harminc év előtti délután ugyanígy néztem a Dunát, s valami vigasztalót kerestem a lemenő nap fényétől csillogó tükrében. Foktő mellett történt mindez, néhány kilométerre Kalocsától, egy katonai bázison, még a Varsói Szerződés és a vasfüggöny korában. Rozsdás pontonhidat őriztem ott, darabjai mint óriás halkonzervek álltak glédába rakottan. És akkor eszembe jutott nővérem, ki néhány száz kilométerrel följebb, Bécsben él, és ettől megnyugodtam. Már nem voltam egyedül abban a rozsdás konzervvilágban, és ismerős-kedvesnek tűntek előttem a folyó hullámai.

Próbáltam felidézni utazásaimat is Bécsbe. Szárnyashajóval mentem oda és vissza, mintha filmet vetítettek volna, úgy folyt el a hajó mellett két oldalt a történelem. Buda és Pest palotái, a Lánchíd, a Margitsziget, Visegrád öreg kövei, az esztergomi bazilika, Komárom hídja és a Pozsonyi vár… Ha kicsit megerőltetem az agyam, tán még láttam is volna a parton menetelő római légiókat, Árpád népét, amint lovait itatja, Búvár Kundot, aki éppen lebukik a habokba, Széchenyi grófot, kezében az első kőhíd tervrajzaival és a hidat aztán, ahogy belerogy a vízbe Budapest ostromakor…

Azt hiszem, ekkortájt kezdtem érteni jobban József Attilát is:

A világ vagyok – minden, ami volt, van;
A sok nemzedék, mely egymásra tör,
A honfoglalók győznek velem holtan
S a meghódoltak kínja meggyötör.

A Dunánál igazi magyar vers. Csak az értheti meg igazán, aki ebbe az országba, kultúrába, történelembe született. Csak az értheti meg igazán, aki leül a rakodópart alsó kövére és belebámul a habokba. S elmereng saját sorsán, nemzetének jövőjén és a múlt történésein.

A Duna kiolvashatatlan könyv, felbecsülhetetlen kincsestár, kimeríthetetlen szimbólum.
Népeket és nemzeteket, nyelveket és kultúrákat összekötő folyó. Szülessél akár Ulmban, Bécsben vagy Budapesten: Európában születtél, és ez egy életre kötelez.

Néztem a Dunát, s a fellobogózott Európa lassan tovatűnt a habokon. 2003. április 12-e volt. Öt óra felé járhatott az idő...

(Vörösvári Újság 2003. április)

Gyermeki örömmel, a napi munka után felszabadultan, ujjongó izmokkal kerékpározom hátra a Kápolna utcában az erdő és kedvenc hegyeim felé. Már azon meditálok, melyik erdei utat válasszam, hol, melyik tisztáson álljak meg, s vajon látok-e majd a vadföldeken muflonokat, őzeket, dámvadakat. A délutáni nap pont a szemembe süt, hunyorognom kell, lassítok hát, nehogy véletlenül elüssek valakit. És nini, a sorompón túl tényleg ugrál néhány gyerek a forgalmas utcán. Labdáznak. A forgalom ritkás szüneteiben önfeledten – de azért oda-odafigyelve a közeledő autókra – rúgják a labdát és a port, s ha arra hajt valaki, hát félreállnak. Milyen régóta nem láttam ilyet már. Tényleg, milyen régóta is?… Mélyről jövő nosztalgia fog el egy pillanat alatt, s az elveszett idő dörömböl szívemen. Úgy, ahogy Kosztolányi megírta azt gyönyörűen egykor:

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Igen, a gyerekkor. 35-40 évvel ezelőtt ugyanígy játszottunk a Kápolna utca poros platóján, csak akkor a forgalom tizedannyi volt, mint ma. És ha nagy néha arra tévedt egy-egy autó vagy lovas kocsi, mi dühösen álltunk félre: mit akar ez itt, nem látja, hogy játszunk éppen? Az összes ház összes gyerekei kint voltak délutánonként az utcán. Fociztunk, lábteniszeztünk, tollasoztunk, bújócskáztunk vagy csak úgy lófráltunk. Száz méterenként volt egy-egy kölyökbanda. Mi uraltuk az utcát.

Ma már az utca teljesen az autósoké. Kinek is van kedve lábtengózni itt? A gyerekek bent görnyednek a számítógépek előtt egy virtuális utcában kergetve a virtuális rongylabdákat.

Vajon boldogok-e a mai gyerekek? Gyermeknap közeledvén fel-fel teszi magában óhatatlanul az ember ezt a kérdést. Azok kell hogy legyenek! A gyermek úgy szívja magába a boldogságot, az örömet, a reményt, mint az első tavaszi napsugarat a nyíló virágok. Ki gyermekkorában nem gyűjt magába elég szeretetet és fényt, boldogtalan, hideg fejű felnőtt lesz abból.

Gyermeknek lenni a legszebb mesterség. Kiszínezni a világot, lelket lehelni a kövekbe, fákba, bohókás szereplőkkel népesíteni be az elhagyott, koszlott udvart, kidőlt-bedőlt fészert, nevet adni minden bogárnak, fűszálnak, szivárványt képzelni a garázs szürke falára, csodát várni a nap minden órájában.

Nekünk is elég volt két girbegurba almafa a kertünkben, hogy sudár árbocoknak képzeljük őket, egy rossz pokrócot vitorlának, s magunkat hajósoknak, tengert átszelő nagy igyekezetben. Igen, a nyílt óceán, a nagy kékség, fönt felhők, sirályok, közte meg a mi gyors mozgású, fürge hajónk… Állj meg, Fecó, az már a tenger! Hülye vagy? Beleestél a vízbe…

A gyermekkorban az az egyetlen rossz, hogy nem tart örökké. Felnőttként eltemetjük magunkban a gyermeki világot, s kivágjuk a kertben a girbegurba két almafát, minek az, ha már gyümölcsöt nem adnak, s különben is garázs épül a helyükbe… Okosak, műveltek, fontolgatók, hidegen számítók leszünk. Élünk. Küszködünk. Kalkulálunk. Fizetés, adó, pótlék, számla, hitel, kamat, részlet, lízing, nyereség, segély, pénz, pénz és megint csak pénz...

Igaz is, mennyi pénzt adjak a kölyköknek gyermeknapra? Elég fejenként ötezer, vagy mégis legyen inkább tíz?
Fecó, te mennyit szoktál adni nekik?...

(Vörösvári Újság 2003. május)

Július 15-én reggel szokatlan, furcsa zajra ébredek. Beletelik egy hosszú perc is, mire kódolni tudom tompa aggyal a zizegő, sustorgó, locsogó hangokat. Nyugtalanítanak az ismeretlen zajok. Félek tőlük. Elveszítem a biztonságom, a biztos helyem a létben. Sokszor nem tudok elaludni egy éjjeli lepkétől, ami berepült a szobába, csak miután felkapcsoltam a villanyt, s felhajkurásztam a fogságba esett állatot: ja, hát ez csak egy éjjeli lepke, ami berepült a szobába... Aztán visszafekszem...

Ez a mostani hang azonban megnyugtató, simogató. De mi lehet? A mosógép, a zuhanyozó?…
De hát csak nem…? De igen… igen! Esik az eső.

Jaj, nem is esik: zuhog, szakad, záporozik!!! Ömlik, mintha dézsából öntenék – ízlelgetem a szavakat, szinonimákat, szóláshasonlatokat örömömben: „anyanyelvelek”.

Kiállok a teraszajtóba, s nézem, ahogy sír a természet. Ahogy hull a könnye, mint a záporeső. De most örömében sír. A hosszú, gyilkos szárazság után enyhet adott az ég. Fellélegzem.

Ahogy fellélegzik, újjáéled a természet, a kiszikkadt szántóföldek, a száraz tavalyi avartól zörgő erdők, a poros utak.

Örülök, hogy még működik az időjárás, hogy mégsem helyrehozhatatlan minden. Hogy talán mégsem globális a felmelegedés, amibe belehajszolta az emberiség magát. Hogy még megmenthető a föld: gyönyörű kék űrhajónk a süket, rideg világűrben…

Este bekapcsolom a tévét, egy sci-fit adnak az egyik kereskedelmi adón. Először csak félszemmel figyelek oda, valami szokásos amerikai összeesküvés-elmélet, aztán egyre jobban érdekel, míg végül döbbenten figyelem a képsorokat. Idegenek lepik el a földet, s titokban hatalmas, föld alatti erőművekkel fokozzák tovább a légkör üvegházhatását, s növelik az átlaghőmérsékletet olyanra, amelyben ők szeretnek élni. És akkor idetelepíthetik fajukat. Terraformálás – ahogy ők nevezik.

Főhősünk, egy rádiócsillagász, elfogja azokat a jeleket, amelyek segítségével a távoli anyabolygóról kommunikálnak az itt lévő földönkívüliek. Senki sem hisz neki, aki pedig mégis, az el akarja őt tenni láb alól.

Persze, a végén egy szál maga – ahogy ez a hollywoodi filmekben lenni szokott – megmenti a földet. A főgonosz, amikor lelepleződnek légkörmelegítő üzemeik és üzelmeik, így érvel: „Mi csak meg akartuk gyorsítani és 10 év alatt befejezni azt, amit az emberiség egyedül is 100 év alatt elérne: a globális fölmelegedést.”

Félek, hogy itt még a főgonosz is tévedett: akár 100 év alatt úgy elrontjuk ezt a kék bolygót, hogy sem ők, sem bármiféle varangyok többé itt meg nem élhetnének…

Mert ehhez igazán értünk: elpusztítani a földet, a természetet. Módszeresen, kíméletlenül és ostobán.
Sírhat azután hiába, ha lesz még akkor könnye…

(Vörösvári Újság 2003. július)

Fullasztó meleg üli meg augusztus idusán a szerkesztőségi szobát, a súlyos, párás levegő a mellkasomra nehezül, s arcom verejtéke a billentyűzetre csorog. Részegen remegnek a betűk is a monitoron. Felállok hát, kitárok ajtót, ablakot, enyhülést remélve. Ám most meg huzat száguld át a szobán, felkapja a már kész újságoldalakat, s kiseprőzi a folyosóra. Na elég volt, abbahagyom a munkát! Összepakolok, s becsukom az ablakot. Amint ráfordítanám a kilincset, megszólal a templom harangja, misére szólítván a híveket. Innen az ablakból pont odalátni az öregtemplomra, amely most épp háromszáz esztendős. Hallgatom a bronzmuzsikát, s nézek toronyiránt, ahogy néztek annak idején őseim is, ki a szántóföldekről, ki a bányából, ki a nagyvárosból hazatérvén. Mint a föl-földobott kő jöttek haza újra meg újra kicsi országukba.

A város szíve ez az öreg templom. A nulladik kilométerkő. A hitnek, a reménynek és a szeretetnek a helye. Az életnek, a boldogságnak és az elmúlásnak a helye. A keresztelő, az esküvő és a gyászmise helye. Innen indulnak és ide térnek vissza mindenek. Örökkön örökké.

Milyen árva is lenne ez a falucska, falu, nagyközség, város nélküle.

Biztonságot adnak a vastag falak, örömet a színes ablakok fényei, megnyugvást a kopott padsorok. Fogódzó ez az öreg épület a végtelen térben, folyamatosság az időben. Beülsz a padba, és őseid ülnek le melléd gót betűs imakönyvvel, és általad sosem látott pénzérméket dobálnak be a sekrestyés perselyébe.

Felcsendül az ének, és már te is az ő hangjukon énekelsz, ők fohászkodnak általad. Egyre hangosabb, egyre erősebb a kórus. Égbe száll, zeng a kardal. Hogy megmaradjon s virágozzék ez az ország, ez a nép, ez a város...

Az öregtemplom tornyát néztem, és már egy másik torony villant elém, amit csak képről láttam, de kétségbeesett szomorúsága így is a szívembe markolt: Bözödújfalué. A vízzel elárasztott erdélyi falu temploma maga is vízben áll. Csak tornya látszik ki még az áradatból. Ha az eldől, végleg oda lesz még emléke is az egykori lakóhelynek. Végtelenül lehangoló a látvány. Történelem előtti hangulat. Az elsüllyedt Atlantisz harangjai kongnak a mélyben lent. Halak tátognak a szentélyben, rákok cakkozzák az oltár terítőjét.

Elhessegetem magamtól a kellemetlen képet és a szomorúságot. Tekintetem visszaréved háromszáz éves templomunkra, ahogy szilárdan áll az őt ölelő házak karéjában.

Árva Bözödújfalú messze van. Száz hegyeken is túl...
Befejeztem a munkát. Hazaindulok. Szent István király napja lészen öt nap után...

(Vörösvári Újság 2003. augusztus)

XXXX:

Íme hát középkorúvá vált, megemberesedett egykori középiskolánk, a negyedik X-et hagyta el ez év szeptemberében. De azért még nem az az öreg alma mater, ahogy emlékeink mindent behavazó messzeségében megjelenik. Nem oly öreg még, csak tán mi lettünk vének: akik néha meg-meghajlunk a mindennapok súlyai alatt. Micsoda pompás ajándékot kapott a negyvenedik születésnapjára ez a szeretett-szidott iskola: a postás betoppant, és 317 millió forintról szóló csekket hozott. Tantermek, fiúkollégium, tornaterem épülnek belőle, bővül, szépül, csinosodik majd újra az épület. Lassan nem marad köve, amelyet a régi híres tanárok koptattak egykor.

Ó azok a régi tanárok… Sokszor bolyongok a folyosókon, vitrinek, serlegek, üvegüket vesztett tablók között, s szellemüket keresem. Valahogy-valahol most is itt vannak velem. Nem a kő a fontos, nem a nemes burkolat, bársony fotel, csipketerítő, hanem az egykoron elhangzott szavak, szózatok, biztatások, bölcselmek, amelyek útjelzőivé váltak életünknek.

Ó, hogy nem hallgattunk mindenkoron intelmeikre, felrúgtuk olykor a jelzőkarókat, vad ingoványon vergődtünk, az igaz utat nem lelve.

„Nem baj, ha a sorsod kacskaringós, a lelked legyen egyenes” – mondanák ők elnéző mosollyal, ők, a bölcsek, akik közül már egynéhányan az iskola panteonjába költözöttek.

A kiválók közt is első: Csonka igazgató úr. A legszigorúbb EMBER. Így, nagybetűsen. És egyben a leghitelesebb is. Kőkemény és következetes pedagógia, szilárd erkölcsiség, megingathatatlan hit az emberben: ezek jellemezték őt. Örökös igazgatónk, példaképünk, erkölcsi iránytűnk lesz elménk hunytáig mindnyájunk számára, akik valaha ismertük őt.

Dr. Rübl, a tudós tanár, a szellem nagy játékosa: szellemisége, humánuma, játékossága, tudós kíváncsisága ma is bennünk él és babonákat űz. A természet örök csodájának, a tudománynak, a ráció diadalának tanárbajnoka ő. Ül otthonában kedves enciklopédiái közt – Isten tartsa őt meg sokáig –, és az élet kincses-keserves keresztrejtvényét fejtegeti. Ő tudja már a titkokat, „a nagy csodát”. Tudja a súlyos és igaz válaszokat. Miközben mi még dadogni tudjuk csak a kérdéseket is.

Pajor tanár úr, az irónia nagymestere: sziporkázó humor, kaján, gyermekien kételkedő mosoly, érdeklődő tekintet, empátia. Vele mindig mindenről tudtunk beszélni: a szextől a matrjoskababáig. Ma is mindannyiunk nevét tudja. Számon tart minket, tartozunk neki. – Hát a bátyád, hogy van? – kérdi, majd tíz év múlva, amikor ismét találkozunk: – Add át neki feltétlen az üdvözletemet...

Kistakács: – ő már csak Kistakács maradt igazgatóként is – kedves, törékeny hölgy. Tekintélyét jósága adja. – Gyermekem, mi van veled? – búg bele mély hangon a telefonba, és én valóban gyermeke vagyok. Csüggve figyelem szavát, örülök mosolyának és aggódva figyelem, vajon talál-e bennem feddni, kivetni valót.

Oláh Imre igazgató úr: imponáló tudás, ragyogó elme, európai szellemiség, igényes beszéd és öltözködés, példamutató személyiség. „Fehérek közt egy európai”. Nehéz elhinni, hogy már ő is nyugdíjban van. Még sok kérdésünk lenne hozzá, még nem dobhatja el a jegyzeteit, tanmenetét, még nem akaszthatja a szögre fehér tanári köpenyét... Még tanulni szeretnénk tőle...

Ahogy a többiektől is – e negyvenéves tanoda valahai és mostani tanáraitól. Égi és földi katedrákról szólnak ők hozzánk, értelmünkre hatva, szívünkbe markolva. Mondataik, verssoraik, vegyületeik, képleteik, sípszavuk egyetlen közös zúgásba olvad össze, s felszáll a magasba, a végtelenbe, mint ahogy ballagáskor száll az ég felé a „Gaudeamus”, hogy utat találjon a csillagpor között, lélektől lélekig az örökkévalóságban.

Kedves iskolánk, alma materünk, Isten éltessen negyvenedik születésnapodon!

(Vörösvári Újság 2003. szeptember)

Szeptember 27-én a vénasszonyok nyarának ragyogó napsütésében kerekezek a szüreti menet előtt. Újra és újra leteszem a kerékpárt, és bevárom a színes, boldog kavalkádot. Ilyenkor mindenki jó kedvű, és elégedett: emelt fővel, mosolygósan lépdel a menetben, és jólesően sütkérezik az ismerős tekintetekben, azokéban, akik az út szélén állnak, és csak nézik a felvonulókat. – Szeuvóz, Jauschi! – kiált most oda egyikőjük a menetben haladó ismerősre, akinek fülig szalad a szája fekete sváb-kalap alatt, és büszkén lépdel tovább karját egy csinos sokszoknyás menyecske karjába öltve. Másutt egy-egy csiklandósabb, évődő megjegyzés is megered a kívül állóktól, amit boldogan kontráznak meg a menetben lépdelők.

Még én is kapok egy odavetett fricskát: – Hát film aztán van-e benne? – kérdi egy nagybajuszos bácsi. És lám, ráhibázott, mert tényleg nincs, de hát hogy is magyarázzam meg neki, mit jelent a digitális technika, amely egyre idegenebb az embertől. Néma és érthetetlen világ ez. Egyre halkabb és egyre bonyolultabb gépek uralják a világot. Processzorok, mikroszkopikus tranzisztorok, intelligens mütyürök, ketyerék váltják fel a kellemesen duruzsoló, kattogó, szuszogó békebeli masinákat, amelyek között olyan jól érezte magát az ember.

Én is csalok, hogy jobban elviseljem gépem némaságát. Beállítom úgy, hogy a hagyományos kamerák hangját utánozza exponáláskor. Így megcsalatva, nosztalgiába ringatva már vidámabb vele a munka. Pásztázom vele a mosolygós gyermekarcokat, kackiás bajuszokat, borvirágos orrokat, és vígan kattintgatok egyre...

Talán így csalatjuk meg magunkat mindannyian. Hiszen minden, ami itt van, csak díszlet. De szükséges díszlet, hogy közelebb érezzük magunkat a természethez, a földhöz, mint annak idején őseink, akik az első szőlővesszőt ide elültették.

A hagyomány egyre nagyobb értékké válik a gyorsan múló időben, rohanó világunkban. Kell, amibe kapaszkodhatunk, kell, amihez mindig visszatérhetünk mindenféle divatoktól függetlenül.

Az ünnepi menet időnként megzökken, felgyűrődik az úton, idegesen toporognak a nemes hátaslovak az elején. A kisbíró most perget egyet a dobján, s szól a sokadalomhoz a bort, a jókedvet dicsérvén és az esti bálba hívogatja a menyecskéket és a legényeket. Hangja hamar elenyész a tömegben, hiába próbálja erősíteni azt bíró uram egy oda nem illő elektromos hangtölcsérrel.

Amíg a menet vesztegel, jótékony kocsmárosok osztogatnak ingyen bort a felvonulóknak, s az elöl lebzselő maskarások mézzel kenik össze és liszttel szórják be az óvatlan bámészkodókat. Aztán újra meglódul mindenki, most már ismét a Fő úton haladunk, makacsul bizonyítani akarván, hogy igenis még végigmehet rajta az egész kompánia, mint akár száz évvel ezelőtt, anélkül, hogy bedugulna teljesen a bécsi út.

Két óra múltán a Fettertől a Vásár térre ér a sokadalom. Egy nagy dugóban ér véget hirtelen minden. Mintha csak abbamaradt volna az egész. Még egy kis ténfergés, beszélgetés, még egy kis bor vagy dobozos sör, a gyerekeknek Fanta, és a nép szétszéled.

Otthon letöltöm a számítógépre a felvételeket, vidám arcokat, gyönyörű sváb ruhákat, díszes szekereket őriznek a néma bájtok. Örömömet lelem bennük. Az ősi kézműves hagyomány és a modern digitális technika, azt hiszem, mégiscsak békében megférnek ezentúl is egymással...

(Vörösvári Újság 2003. október)

Advent napjai jönnek most. Négy egymást követő vasárnapon meggyújtjuk a gyertyákat az adventi koszorún. Szép sorban. Mindig eggyel többet. Négyen vagyunk a családban, a legelső gyertya a kisebbik fiúé, a második az elsőszülötté, a harmadik a feleségé, a negyedik a családfőé.
Néhány perc meghittség ez: körbeüljük a koszorút, bámuljuk a karcsú, szeszélyesen hajlongó lángokat, s néma árnyékukat a szobánk falán.
Már a karácsonyt várjuk. A Kápolna utcában hamarosan itt is, ott is elektromos gyertyafüzérek lepik el a kertekben álló fenyőfákat, s az ablakokban is megjelennek a bibliai fények.
Advent napjai jönnek most. Valami jónak kell érkeznie, valami rég várt boldogságnak, megismételhetetlen csodának, életünk írjának, gondjaink tapaszának.
Hányszor, hány tucatszor vártuk már ezt a csodát az adventi gyertyák lágy fényében, s betelni vele nem tudunk mégsem, meg nem unjuk koreográfiáját.
Advent: rohanó életünk négy biztos, nyugalmas pontja, búvóhelye.
Mert hát rohanunk egész éven át, öljük idegeinket, mérgezzük sejtjeinket, elsorvasztjuk érzéseinket, bemaszatoljuk szép gondolatainkat. Semmire sincs időnk. Kapkodunk, szétesünk, összezuhanunk. Az életünk széthullott mozaik. S már reményünk sincs rá, hogy akár egy darabját is újra összerakjuk.
Évre év így következik. A gyerekek közben felnőnek, meghaladnak minket, s észre sem vesszük mint mélyül az árnyék arcunkon az adventi gyertyák fényében.
Ím, advent napjai jöttek el végre. S lám a tavalyi fenyőfa még mindig ott hever fakó-kopottan a kert elhagyott sarkában, csontvázzá csupaszítottan.
Persze, megint ottfelejtettük. Ügyet sem vetve a kiszolgált ünnepi kellékre.
Az idén minden más lesz. A rohanásnak vége.
Meggyújtjuk az első gyertyát.
S vidám lobogásba kezd a lángja...

(Vörösvári Újság 2003. november)

Pilist tisztelni jöjjetek! - invitál minket a szántói sziklaszínház plakátja. S bizonyára, akik felkaptatnak a Koporsóhegy lábánál lévő egykori kőbányába, a csodálatos természet és az őt lecsupaszító ember által alkotott, semmihez sem hasonlítható, egyszerre fenséges és fájni való tájsebhez, tiszteletet fognak érezni iránta.

Önmagában is tiszteletet keltő ez a hegy, a Pilis hegység, s egyben a Dunántúl legmagasabbja, a maga 756 méterével. De legendái, kolostorromjai, hajdan itt élt szent emberei révén még inkább az.

„Koporsó-hegy", mondtam mert így mondták nekem is a régi öregek. És lám az alakja tényleg koporsót formáz: felhős, borús időben komoran emelkedik a Pilis és a Budai-hegység karolta természetes medence fölé. Ilyenkor borzongást kelt az emberekben, s kőhalmának hatalmas súlya lenyomja a lelket. (Lehet-e tiszteletet parancsolóbb egy koporsónál?) Máskor meg, napsugaras tavaszi időben vidáman kéklik a távolban, s magához hív, arra kér, másszunk tetejére, osszuk meg felhőmagányát, s meséljük el, mit látunk fehérlő mészkőszirtjeiről. Hisz vak ő, csak befelé lát, látja az idők végtelenjét, de nem láthatja a szerpentinjeit levágó, levegő után kapkodó turistát, s a csúcsról a völgybe száguldó, kövein bucskázó hegyi kerékpárost.

És szerencsére nem látja, csak tán érzi, hisz mellkasára nehezednek, a Pilistetőn szörnyedő vasbetonszarkofágokat: a hidegháború otthagyott borzadalmas emlékeit.

Július 4-én jártam ott, először hódítván meg a hegyet hűséges kerékpárommal. Szent énekeket kántáló zarándokokkal találkoztam odafelé a műúton, énekeik sokáig elkísértek. Fönt a csúcson azonban már egyedül voltam, teremtett lélek sehol. Csak az iszonyú betonkolosszusok: meg sem számoltam 6-7 talán, hatalmas vasajtóikat már leszerelték, csak puszta, nyers, otromba betonjuk maradt. Rakétasilóként szolgáltak jó két évtizede ezek a hadi építmények, amelyek most elviselhetetlen látványukkal földbe döngölik az embert. A fővárost védték a beléjük bujtatott, idetelepített légelhárító rakéták a zárt körbekerített katonai területen, a Szent Hegy legtetején.

Szent Hegy? Álltam döbbenten egymagamban a hétszázötvenhatodik méteren, s riadtan fordultak belőlem ki a szavak: Hol itt a Pilis lelke? Hol szakralitása? Hol diadalmas nagyszerűsége a szent természetnek? Csak egy meggyalázott, meggyötört, emberlevetette, elhagyott tájat látok. Isten arcán egy iszonyú sebet.

Ki tudja, tán száz évekig is itt lesznek még e betonszarkofágok mementóiként az ember barbár ösztöneinek és csúfságára szárnyaló szellemének. Lesz-e valaha is költség felszámolni soktonnás falaikat?

Kőbányák harapták ki testét, betonbunkerek vájtak belé. Vándorok, kik arra jártok, ne okozzatok neki több fájdalmat. Tiszteljétek a Szent Hegyet. Pilist tisztelni jöjjetek!

(Vörösvári Újság 2004. július)

Becsöngettek! – Vigyázat! Gyerekek! – intik óvatosságra az autósokat az őszi szélben lobogó feliratok az iskoláknál. Magam is lassítok kerékpárommal: itt is, ott is hátitáskás gyerekek bukkannak fel, s lepik el az utcát. Mint csigaházat viszik magukkal degeszre tömött táskájukat, benne „könyv, toll, tinta, ceruza” – mondaná Weöres Sándor – „rontom-bontom” – kedves, affektáló gyerekhangján. Na meg: walkman, discman, manager calculator és mobiltelefon… – tenném én hozzá. Hiába, haladni kell a korral!

Változnak a szokások, elvárások, szabályok. A tantervek is változnak. Kényszeresen. Új politikai kurzus, új tanterv. Mint levetett kabátot, dobják félre négy év után mindegyiket. NAT 1, KERETTANTERV, NAT 2… és két év múlva: KERETTANTERV 2?

A sokat átélt, tapasztalt tanárok nem sokat törődnek ezzel, saját belső tantervük van ilyesféle fejezetekkel: gyermek, haza, tudás, igazság, szeretet, erkölcs, érték. Nem ingatják meg azt a tanigazgatás hol liberális, hol konzervatív hullámai, a tajték, a hab.

A fecsegő felszín nem érdekli őket.
Csak a gyerekek.

Akik most itt araszolnak előttem és viszik hátukon a tudomány csigaházát.
A mi családunkban is egy kis szöszke lány elsős lett. Micsoda nap egy ember életében, amikor először átlépi az iskola küszöbét!?

Izgatottság, kíváncsiság, igyekvés, büszkeség. S előtte talán egy kis félelem is… „Kora reggel rohanás, rontom-bontom, nem könnyű a tanulás, csak aszondom.” Aztán ki könnyebben, ki nehezebben hozzászokik a mindennapi iskolába járáshoz, a leckékhez, a kréta csikorgásához, a tanító néni homlokráncolásához, a piros és fekete pontokhoz, a csengő dallamához…

Így van ez, mióta világ a világ…
Ilyenkor szeptemberben a táskás, tornazsákos gyerekeket nézve, mindenkinek eszébe jut a múlt: az eltűnt, boldog gyermekkor. A hulló őszi levelek mint naptár lapjai peregnek, hónapok, évek fordulnak át, s máris ott találjuk magunkat a szűk iskolapadban, egykori osztályunkban.
Olajos padló – mosolyodom el hirtelen, vajon az előttem lépdelő kisiskolások tudják-e, mi az. Igen, az olajos padló az osztályteremben. Milyen jó kis foltokat lehetett szerezni nadrágra, kabátra egy-egy jó kis padlón hempergős verekedés közben. Otthon aztán lehetett magyarázni a foltokat… Hiába…

Aztán… a Stollwerk… „Ki kér stolit?” – jártak körbe minden szünetben a srácok az udvaron a kemény ragacsos édességet árulva. Mennyibe is került? 10 fillér volt vagy 20, már nem tudom.

És még… a vascső az iskola udvarán. Senki nem tudta, milyen célból állt ott, de hamar kitaláltuk, mire használhatjuk: egyik kézzel megfogtuk és körbe-körbe szaladtuk, míg el nem szédültünk a rohanásban…

Sok-sok kedves emlék, ami haszontalan kacat tán másoknak; nekünk kincs, lelkünk kincsei. Jó őrizni őket.

A kisiskolások befordulnak az iskola szélesre tárt kapuján. Megszólal a csengő. Kezdődik egy újabb tanítási nap.

Rátaposok én is a pedálra és továbbhajtok a gimnázium felé…

(Vörösvári Újság 2004. szeptember)

Laci bácsi, mondja meg nekünk igaz hitére, minek örülnének maguk itt a Székelyföldön a legjobban – kérdeztük Móga Laci bácsit, úti kísérőnket tavaly októberi borszéki látogatásunk alkalmával.

A bölcs öreg székely, aki a helyi iskolában történelemtanár s igazgató volt nyugalomba vonultáig, kicsit megcsendesedett, majd így válaszolt.

– Mi annak örülnénk a legjobban, ha odaát mindig jól el lennének rendezve a dolgok, ha nem civódna a magyar a magyarral. Ha az ország minden dolgában egyenesbe kerülne. Mert nekünk, székelyeknek akkor a legjobb, ha Magyarország sikeres. Ha minden dolgában előbbre van, mint szomszédai. Mert akkor van fundamentumunk, amin megvethetjük a lábunkat. Akkor büszkén mondhatjuk ki azt a szót, hogy magyar. Akkor nem csúfolnak minket se, nem becsmérelnek. Mert az erőset, sikereset inkább utánozzák, mintsem gúnyolják. Hát ezért kell nektek sikeresnek lennetek. Nemcsak magatokért, de értünk is...

Nagy csendesség szállta meg akkor a Magyarországról jött embereket ott a Gyergyói-havasok alatt. Érezni lehetett a lelkek dobbanását. Mert a lélek fura jószág ám. Sokszor hétszámra meg se rezdül, csendben szunnyad a vackában, aztán meg néha úgy felserken bennünk, hogy majd szétveti a testünket.

Azokon az októberi napokon Laci bácsi jól eligazított minket szeretetről, emberségről, magyarságról. Ízes beszédével, elnyújtott, különös székely szavaival már nem is az eszünkkel, hanem a lelkünkkel beszélgetett, felejthetetlenné téve az utazást a felhőknek törő havasokon át, Borszék borvizes forrásai közt, a Gyilkos tó havas partján és a Békás-szoros irdatlan szikláinak fogságában.

Laci bácsi felemelt ujja, szigorú tekintete, bölcs mondásai hónapokkal később is gyakran eszembe jutottak. Néha szándékosan idéztem meg magamban őt, ha tanácstalan voltam némely dolgomban: Na vajon, most Laci bácsi mit mondana erre, mitől óvna, mire intene?

Ez év novemberében azután komolyan arra gondoltam, felhívom őt, igazítson útba, adjon támaszt, öntsön belém erőt, világosítsa meg elmém a népszavazás bőszült kampányháborújának, fortyogó bugyrának közepette.

Tanácstalan voltam, megalázott és iszonyú dühös azokban a napokban. Igaz szavakra vágytam. Hiteles útmutatásra. Egy felemelt ujjra. Csendesítő, bölcs igazságra. A lelkem dörömbölt, csontjaimat rázta.

– Laci bácsi majd eligazít – gondoltam magamban. – Olyan szelíden és bölcsen, hogy még szégyenkezni sem lesz okom...

De Laci bácsi nem segített. Nem adott tanácsot. Döbbenten tudtam meg, hogy az öreg székely még a tavasszal elköltözött a csillagok közé, a kíméletlen süket csöndbe...

Móga László igaz magyar ember volt. Tartalmas, nagyszerű életet élt. Nagy tanító volt. Éltében szavaival, holtában egész életével tanít minket. Felemelt ujja felsejlik az égen.

(Vörösvári Újság 2004. december)

A pápa halálának éjszakáján súlyos, zavaros álomból ébredtem. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, ittam egy korty vizet a konyhában, s közben végiggondoltam a filmszerűen lepergett, s ijesztően valóságos álomképeket, amelyeket talán fájó könyököm idézhetett elő. A szombati kerti munkában megerőltettem, s begyulladt, orvoshoz is el kellett mennem később vele.
Álmomban valahol a délvidéken járhattam, egy háború kellős közepén. A lövészárkokban fáradt, egykedvű emberek. A központi bunkerban a háborús kormány miniszterei gyűltek öszsze vésztanácskozásra. Inkább ijedt arcú polgároknak néztem őket, semmint kormánytagoknak…

A lövészárkokban szedett-vedett felszerelésű katonák unatkoztak. Volt, aki aludt, mások kártyáztak, voltak, akik beszélgettek, s volt olyan is, aki magába roskadva szívta olcsó cigarettáját…

Céltalanul bolyongtam közöttük, nem lelvén a helyem. Azt sem tudtam, ki vagyok, mi vagyok, mit keresek ott. De tudtam, hogy ott kell lennem, s sorsom odarendelt és menthetetlenül sodródom valamiféle szörnyű tragédia felé.

Begyulladt könyököm fájdalomjelzéseire egyre komorabb képeket vetített ki elmém.
Álmomban egyszer csak észrevettem, hogy a szemközti dombon egy csapat tréningruhás fiatal közeledik futólépésben. Időnként megálltak, s gimnasztikai gyakorlatokba kezdtek.

Másunnan újabb csapatok érkeztek, s hamarosan megtöltötték a lövészárok előtti teret.

A katonák ügyet sem vetettek rájuk. – A városbeli középiskola diákjai – mondta egyikőjük ijedt tekintetemet látva –, ha szép az idő, ilyentájt mindig itt gyakorlatoznak.

A lövészárokban lassan mindenki álomba merült. Csak én figyeltem aggódva, ahogy a tréningruhások egyre többen lesznek, és egyre közelebb jönnek. Aztán egyszer csak észrevettem a tréningruha alól kikandikáló géppisztolyokat és kézigránátokat. Rémülten üvöltöttem fel, hogy társaimat figyelmeztessem az aljas cselre. De már késő volt. Hangomat elnyomta a fegyverropogás és a felrobbanó kézigránátok detonációja.

Néhány perc alatt mindenkit legyilkoltak a lövészárokban. Vérbe fagyva hevert a háborús kormány minden minisztere. Én arcra borulva feküdtem. Moccanni sem mertem. Nem tudtam, hogy megsebesültem-e vagy sem, tudom-e mozgatni tagjaimat, vagy sem. Megbénított a rémület.

Álmomban is eszembe jutottak Radnóti sorai: „...csak feküdj nyugodtan, Halált virágzik most a türelem.”

A hirtelen beállt csendben, már csak egy-egy pisztolylövés hallatszott időnként. Biztosan a sebesülteket lövik agyon – gondoltam magamban, s már lélegezni sem mertem.
Két kisgyerek állt meg most mellettem, nevetgéltek, s cipőjük orrával bökdöstek, élek-e még.

(„Der springt noch auf...”) Egyikőjük lehajolt az arcomhoz és öngyújtójával égetni kezdte a szemöldökömet, aranyos, gurgulázó kacagással kísérve a műveletet…
A fájdalomtól hirtelen felébredtem, s egy darabig még mozdulni sem mertem az ágyban, míg ki nem tisztult a fejem…

A feleségem azt mondta, az álmom jel volt, üzenet. Nincsenek véletlenek, minden mindennel összefügg. Előre megírt. Sorsszerű.

Ki tudja? Az álmok csodálatosak és érthetetlenek. Egy párhuzamos világ jelei. Lelkiismeretünk kiáltásai. A jövőnk emlékei.

A pápa halálának éjszakáján súlyos, zavaros álomból ébredtem. Annak a napnak az éjjelén, amikor meghalt egy ember, aki maga volt a béke és a szeretet. Vajon kinek a vállára fognak eztán a galambok rászállni?

(Vörösvári Újság 2005. április)

Farsang napjai köszöntöttek ránk. Előkerültek a ládafiából az ünnepi maszkok, színes szalagok, s szorgosan kattog a varrógép: kell az új jelmez, különb és meghökkentőbb, mint a tavalyi volt. Vidám, reményes időszak ez: a tél lassacskán majdcsak elmúlik, s tavasszal friss szelek, s nyíló virágok aranyozzák be életünket.

Mit hoz az év, mit hoz a csecsemő tavasz, a gazdag nyár és az érett ősz? Ki tudja? Reméljük, csupa jót és boldogat: és legfőképp életerőt. Mert ez hiányzik manapság leginkább nálunk; s a pozitív gondolat.
Mi nemcsak farsangkor: álló évben maszkot hordunk. Rosszkedvű, biggyedt ajkú, haragos maszkot. Gőgös, hideg, keményvonású álorcát.

Kesergünk, gyűlölködünk, irigykedünk, berzenkedünk: szitokszavak áradnak haragos ajakunkról.
Addig-addig, míg ráég bőrünkre a dekadens álorca, s magunk is elhisszük, hogy az élet igazságtalan, a sors pártos, Isten nemtörődöm. Búsmagyarkodunk Vereckétől Dévényig és ellenségünknek gondoljuk az egész világot.
„Én már lélekben halott vagyok” – mondta nemrég nekem egy áldott tehetségű, kiváló muzsikus, aki művészetével szárnyalóvá tehetné a lelkeket, s hétköznapi emberek gondjait úgy oszlathatná el, mint kacagó szél a piszkos fellegeket.

Honnan ez a nagy keserűség, mi végre való, ki érti meg? Mire való a hamis búslakodás, önsorsrontás, lélekhervasztó melankólia, mániákus gyűlölködés?

Vegyük le végre a maszkokat, s hagyjuk a karneváli időkre a festett papírorcákat. Lélekben gazdag, bátorságos nép a magyar. Tehetségben világhatalom. Engedjük hát magunkhoz a pozitív gondolatokat, az egymást átkaroló érzelmeket, hagyjuk abba a hangos fogcsikorgatást és halljuk meg mindenkor a nekünk szóló üzeneteket...
Figyeljünk oda bölcs elődeinkre, ma élő nagyjainkra, akikből sugárzik az életerő és a lelki gazdagság.
Márai Sándor írja Füves könyvében a következőket:

„Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és a pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.”

Szépséges pozitív gondolat. Szívet melengető, megszívlelendő.
Kevesebb gyűlölettel és keserűséggel a szívünkben, együtt rezonálva a világgal, a teremtés bölcs rendjével, sokkal boldogabbak lehetnénk mi mindannyian ebben a tenyérnyi, bölcsőnyi országban.

Hiszem, hogy képesek vagyunk még a jóságra, és nem gyűlöletszavas, vezényszavas, kampányszavas maszkosok fogják irányítani életünket.

Mert a maszk olcsó, festett hazugság. Balga átverés. Hamis tapasztalat. Csak szórakozni, mulatni jó. Farsang után a ládafiában a helye.

(Vörösvári Újság 2006. január)

Ha meghalsz, ott fent azt fogják tőled kérdezni: hogyan használtad fel a fényt, hogyan használtad fel az energiát, a tehetséget, amit kaptál – mondja Carlos Santana, a legendás dél-amerikai gitáros egy tévéinterjúban. – Használd a fényt, használd az energiát!

Egyszerű, keresetlen szavak, és nagyon hitelesek egy olyan ember szájából, aki istenáldotta tehetségével évtizedek óta emberek millióinak szerez örömet. Már a hetvenes években sztár volt. Főiskolás koromban alig akadt olyan diáktársam, aki ne szerette volna a zenéjét. A híres-hírhedt woodstocki fesztiválon tűnt fel, s vált egy csapásra világhírűvé. Azóta közel negyven év telt el, és ő újra és újra megújulva még mindig a rockzene élvonalához tartozik. Nem pusztán azért, mert kiváló zenész, hanem inkább, mert nagyszerű ember, akiből sugárzik a fény, a szeretet, az öröm, a pozitív energia.

„A zene gyógyít, azt sugallja, hogy a problémák megoldásának az erőszakon kívül is léteznek eszközei... Ma, amikor a gyűlölet, a harag, a terror napjait éljük, a zene rögtön ható gyógyszer” – mondja és ennek szellemében utazza körbe a világot és mosolyt varázsol sok millió ember arcára összetéveszthetetlenül sajátos éneklő gitárjátékával.

Amikor a hetvenes években rojtos, foltos farmerben alkoholgőzös partikon a Kádár-korszak tunyaságától és kilátástalanságától érzett pózoló világfájdalommal telten felszabadító zenéjét hallgattuk, nem gondoltam volna, hogy idősebb koromban, amikor már távolabb a kezdet, mint a vég, s ez bölcsességre szorítja az embert és alkotásra, Carlos Santana a szavaival is a szívem mélyéig hatol.

„Használd a fényt, használd az energiát!”

Oly sokan vannak, akik erre képtelenek. Akik tehetségtelenségük, restségük, érzéketlenségük, ürességük, közönyük miatt mind csak a sötétséget növelik. Akik a gyűlölet sötétjében élnek, és negatív energiáikat ráokádják embertársaikra. Akik nem látják a fényt. Akik vakok a szeretetre.

Mostanában egyre többször találkozom velük. Figyelem őket – egyre nyugtalanabbul –, amint szétmaszatolják a bennük lakozó sötétséget s szidalmaznak másokat, átkozzák a sorsot, búsonganak a történelmen, gyászolják az erkölcsöket, temetik a gazdaságot, pokolba kívánják a politikusokat, siratják a magyarságot, végromlással riogatnak.

Ideje, hogy ők is kilépjenek a fényre, hogy ők is fényből éljenek. Tavaszodik. S az égbolt végtelenjét újra elöntik az éltető napsugarak...

Ideje van a fénynek.

Ideje van a fényből élő embereknek.

(Vörösvári Újság 2006. február)

Ülök a sokat szidott televízió előtt, és a Megasztár egyik döntőjét nézem. Szeretem ezt a műsort, örülök a sok tehetséges fiatalnak, kedvelem a lendületes rock-számokat, a népzenei ihletésű dallamokat, a dzsesszes hangszereléseket. Csodálom a gyönyörű és erőteljes énekhangokat, a fiatal énekesek műsorról műsorra csiszolódó énektudását, s azt ahogy egyre jobban kiteljesedik előadói tehetségük, színes személyiségük. Sok élvezetes pillanata volt már ennek a műsornak: fergeteges és megható, lázadó és megnyugtató, szívszaggató és álomba ringató, elgondolkodtató és mulatságos.

Nézem a tévét, dobolom ujjaimmal a ritmust a fotel karfáján. Aztán egészen váratlanul, egyszeriben csak megtörténik a csoda. Rúzsa Magdolna, a rendkívül tehetséges és szimpatikus újvidéki leány, ez az aranyos ember egy film betétdalát kezdi énekelni. Ismerem a dalt, a világhírű bosnyák rendező, Emir Kusturica „Cigányok ideje” című filmjéből való. Láttam a filmet, többször is. Az, hogy tetszett, nem jó kifejezés: élni kezdett bennem a mozi, s már rólam szólt, nekem mesélt. Kusturica egy szál maga többet ér, mint egész Hollywood, tokkal, vonóval.

Száll, szárnyal, fényesen kibomlik a dallam, a torkokat szorító, lelkeket rázó ballada betölti a teret, a szíveket, agytekervényeink kusza labirintusait, s már uralja lélegzetünk ritmusát is, egész lényünket, mindenünket.

A dalból – bár szövegét nem értjük – évezredek fájdalma buggyan elő, erőszak, megaláztatás, gyűlölet, harag, előítélet, igazságtalanság, keserűség, bánat. Csak sokat szenvedett népek tudnak ilyen dalokat kikiabálni, kivérezni magukból.

Rúzsa Magdolna áll a mikrofon előtt, látom, látjuk, ahogy egész teste majd beleszakad az éneklésbe. A fájdalomtól eltorzul arca, a hangok mintha súlyos kősziklaként szakadnának le a szívéről.

Ő itt már nem Rúzsa Magdolna, a délvidéki magyar lány, hanem sorsunk egy darabja, magyarságunk egy éles szilánkja, amely hasít és hitvallásra késztet.

A tragikus dallam mégis valami megnyugtató, bölcs harmóniában olvad bele: bármilyen is volt a múlt, kell lennie közös jövőnek, ahol együtt tudnak élni magyarok, szerbek, horvátok, bosnyákok, cigányok. S úgy, hogy megtartva nemzeti sajátosságaikat, a hívószavuk mégis az maradjon: ember.

Kivételes a pillanat, igéző, felemelő, amit ez a kedves leány idéz elő. Goethe Faustja állítaná meg ilyenkor az időt: „Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”

Az esztétika katarzisnak, a vallás áhítatnak, a filozófia megvilágosodásnak nevezi tán az ilyen pillanatokat, amikor az ember úgy érzi, mégiscsak nagyszerű, hogy erre a kő- és sárbolygóra született, és együtt lüktethet az univerzum ritmusával.

Ami életünkben vacak volt, ilyenkor hátramarad, köddé foszlik, a bajok visszabújnak sötét bugyraikba, fény és energia tölt el minket, és a remény, hogy a legsötétebb, legaljasabb idők is elmúlhatnak, s az emberség mindig felülkerekedhetik balhiteken és uszuló, ordas eszméken.

Rúzsa Magdolna egy talmi és agresszív műsorokban bővelkedő kereskedelmi csatorna adásában egy pillanatra felvillantotta a fényt, megidézte a csodát és hitet adott, erőset, bátorítót, igazat. Köszönjük neki!

(Vörösvári Újság 2006. május)

Állunk a Kacsa-tó partján, bámulunk ki arcunkból a nagy feketeségbe. Izgatott, türelmetlen várakozás. Amire várunk, az valami új, hagyomány nélküli, nem mindennapi. Tudjuk: nem lesz tőle vastagabb a zsebünk, könnyebb az életünk, roskadozó az asztalunk.

Mégis sokan ott állunk a kicsiny bányató partján, melynek vize nem köt össze városokat, országokat, népeket.

Mire ez a tóba zárt hajó? Mi ez a komédia? Mi ez a haszontalan felhajtás?

Hát persze hogy jelkép. Őseink utazása és megérkezése az Ulmer Schachtelnek, „ulmi skatulyának” csúfolt egyszerű vízialkalmatosságokon.

Tér és idő, ember és nép, ház és haza találkozása, összekapaszkodása, el nem eresztése; utazás az idő végtelen folyóján. Utazás az emlékek közt, sorsok közt. Nem parttól partig, de születéstől elmúlásig.

Hirtelen fények gyúlnak a kéménysö-tétben, s imbolyogva közelíteni kezdenek felénk. A hátunk mögött lágyan ömlő muzsika hangjaiba a túlpart felől testvéri szólamok keverednek. A zeneiskola fiatal zenészei le is eresztik a hangszereket, és velünk együtt nézik, ahogy a túlparti fények egyre közelebb villóznak a csillagtalan, vak víztükörben.

Egyre bátrabban csiklandozza fülünket az ismerős muzsika: őseink dallamvilága hallik felénk, hasonlókat játszhattak, énekelhettek annak idején is, amikor a tutajszerű „skatulyákon” lecsorogtak a Dunán Ulmtól Bécsig, hogy aztán onnan szekereken zötykölődve folytassák tovább az új honfoglalást.

Egyre közelebb jön a hajó, vagy inkább csónak. Az elején fáklyák égnek, a fedélzeten 6-7 zenész játszik lelkét beleadva. A csónak most egy fordulót tesz, s háttal érkezik meg a partnak. A zenészek kiszállnak. A közönség tapsol. A jelkép él; beteljesedik.

Voltaképpen nem is történt semmi. Csak éppen gazdagabbak lettünk valamivel, amit szavakkal nemigen lehet kifejezni.

Költészet ez. Varázs. Áhítat. Olyas dolog, ami gyakorlatban haszontalan, de mégis az embernek úgy kell, mint a levegő.

Zoltán atya megáldja a hajót. Csendesen állnak körülötte néhányan.

Ima száll az éjbe… Idők és terek meszszeségében valahol találkozik tán azokkal a fohászokkal, amelyet az egykori telepesek rebegtek el, amikor beszálltak a skatulyákba, hogy elinduljanak az ismeretlen új hazába. Új otthonukba.

Isten nélkül soha nem tették volna lábukat az imbolygó jószágra. Isten nélkül nem jutottak volna el a Pilis szelíd hegyei közé.

Őértük is szól az ima ezen az éjjelen.

Hagyomány született?
Azt reméljük.
Jövőre tán szebb lesz és látványosabb.
S vele, általa mindenki gazdagabb.

(Vörösvári Újság 2006. augusztus)

Múltidéző, koszorúzó, mécsesgyújtó, fejet hajtó hetek állnak mögöttünk. Október 23. – az 50. évforduló, november 1. – Mindenszentek, majd Halottak napja, november 4. – nemzeti gyásznapunk és november 17. – Puskás Öcsi halála napja.

Ideje volt az emlékezésnek és az elmélkedésnek.
Ideje volt a magunkba fordulásnak és a megtisztulásnak.
Emberi példákat, életmintákat, értékkövető, hitet tevő magatartásokat, sorsformáló üzeneteket tártak elénk ezek a napok, hetek, és olykor szelíden, olykor kegyetlenül nyersen kényszerítettek minket arra, hogy szembesüljünk az igazságokkal és hazugságokkal.

Az ember vagy felemeli a fejét vagy lehajtja vagy éppenséggel a homokba dugja. Ám, lehet-e úgy élni, hogy szemünket, orrunkat, fülünket, minden pórusunkat eltömi a homok, érzelmi sivatagunk, gyávaságunk halálos futóhomokja...

Mindenkoron a múltból kell építkezni, meghaladva a múltat, de nem elfeledve. Őszinte beszéddel és részletekbe menő hűséggel. Tisztelettel, de könyörtelen nyíltsággal.

A múlt elhazudása a jelen aljasságainak élesztője. A hallgatás olykor nem arany, hanem a felpeckelt száj fájdalmas rándulása, a bölcs némaság olykor fülekbe csepegtetett ólom.
Mindenkor tudni kell idejét szónak és szótlanságnak.

Az általam sokat idézett Márai Sándor írja Füves könyvének egy passzusában:
„Hallgatnod kell, de nem úgy, mint aki kényelemből vagy gőgből, megvetésből hallgat; ehhez nincs jogod, mert ember vagy, s embertársaidnak joguk van kérdéseikre tőled is választ kérni. Nem, úgy kell hallgatnod, mint aki őriz valamit. S csakugyan, aki felelősséggel hallgat, mindig megőriz valamit: egy titkot, egy rangot, az emberi műveltség öntudatát. De néha beszélned is kell, le kell dobnod a hallgatás sötét palástját, meztelen testtel kell a porondra lépned, kezedben az emberi párharc méltányos fegyverével, az igazsággal. Ha az igazságot tagadja valaki, nincs jogod hallgatni.”

Az emlékezés, a tisztelgés, a múltidézés, a múltból építkezés jegyében íródott újságunk ezen száma is. Számos írásunk pergeti vissza homokszemenként az időt, idéz értékeket a múltból, rajzol meg emberi arcéleket, tárja fel a tanulságokat, int a tiszteletre és az emlékező szeretetre. Az őszinteségre.
Az őszinteség a szeretet alapvetése – mondhatnám karácsonyi számunk írásait megelőlegezve. Ám előtte a novemberi szám komoly hangulata, intő szavai várnak az Olvasóra.
Örömteli várakozással telt adventi szép napokat kívánok mindenkinek.

(Vörösvári Újság 2006. november)

Sej Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Majlandban harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt,
Mint Majlandban azt a harminckettőt.

– jutott eszembe a Háry János-beli népdal, amikor a Karátsonyi-ligeti templom újonnan megépült tornyát lefotóztam, mivelhogy most már nálunk is két templomtorony látszik: az ófalusi és a ligeti. (Azért nem mondtam óvárosit, mert az nagyzolásnak tűnne. Az óvárosról nekem például Prága varázsos utcái jutnak az eszembe. Az ófaluról – bár város vagyunk már – a sváb ősök, gangos házak, fakerítések.)

Az abonyi népdalról azután tovább lendülnek gondolataim Ady gyönyörű versére, a Föl-földobott kőre:

„Messze tornyokat látogat sorba, / szédül, elbúsong, s lehull a porba, / amelyből vétetett.”

Advent első vasárnapján együtt a család. Meggyújtjuk az első gyertyát a koszorún. Beszélgetünk. Kirakjuk az emlékezet tarsolyából elmúlt karácsonyok kedves perceit. Legókból, dzsiájdzsókból (ezek állanak ma Andersen ólomkatonái helyében) és egy Rizikó nevű társasjátékból áll össze az emlékmozaik. No meg egy Commodore 64-ből, a fiúk első számítógépéből...

Pergetjük az emlékeket, bontogatjuk vissza az idő fonalát. Persze, már néha összegubancolódik... Hogy is volt, mint volt? Emlékeztek-e még rá?...

Aztán a legszebb pillanatban belesóhajtok telitüdővel, családfenntartó aggodalommal az adventi hangulatba. Belerondítva egészen. Szétzavarva a gyülekező angyalkákat.

– Vajon ki tudom-e fizetni a gázt, villanyt, vizet, csatornadíjat, biztosítást jövőre? – nézek sokatmondón az asztal körüli családra, s homlokomon a ráncok keskeny labirintusba rendeződnek. Zizeg a csend. Megütődötten néznek rám feleségem és lemenőim.

– Menjünk el, hagyjuk itt ezt az országot – javallja egyikük. – Ez egy szomorú, szegény ország, mi dolgunk volna vele?

Már tudom, kár volt a sóhajtozásért, a hitetlen aggodalomért. Kár volt a falra kent ördögért. Kár a negatív rezgésekért: a tiszta ünnepi hangulatban, mint vízbe ejtett kő a hullámokat, úgy gerjesztem a rossz kedvet, szomorúságot.

Elszégyellem magam erősen. Valahogy ki kell ebből jönnöm. El kell simítani a hullámokat...

– Lehet, hogy egy templomegere ország ez a miénk, de én akkor is szeretem. Én a magyaron kívül alig értek más nyelveket. Idecövekeltem, s itt is maradok. Ezzel a két toronnyal itt... Itt az én vackom ebben a házban, hazában. S ha kikapcsolják a kábeltévét, az Internetet, a telefont... Nem baj. Mindegy az... Majd ülünk, s beszélgetünk, társasozunk, mint régen... Ha meg nem lesz pénzünk gázra, fűtünk majd fával, miegymással. Nagybundával...

– Hát, ja! Majd lesz valahogy – mondják, s nyugszik a hangulat, folyik a beszéd vidáman tovább...

Már csak magamban teszem hozzá, nem családfős, férfias, ha nyíltan mondanám:

„A lényeg, hogy egyvalami ne hiányozzék közülünk, egy valamit ne kapcsolhasson ki nálunk senki emberfia. S ez a szeretet, amely a legnagyobb ínségben is összeköt, megtart, betakar. Ami nemcsak családot, de nemzetet, országot is összetart. Nem nevezik mindig néven. Tán szégyenlik is, de van, s működik. Ezer alakban, ezer módon. Csak az egyik szavunk rá az, hogy „karácsony”. Akad rá még embernek való épp elég...

(Vörösvári Újság 2006. december)

Farsangolunk. Ilyenkor a fotósnak is eseménydús az élete. Alig győzi az óvodai, iskolai bálokon kattintgatni a masináját. Egyik jelmez szebb, ötletesebb, mint a másik. És a gyerekek aranyosak, kedvesek. Nevetés és öröm mindenik farsangi nap. Boldogságszüret.

A jelmezek közül az idén az tetszett nekem a legjobban, amely egy színpompás korallzátony gazdag növény- és állatvilágát idézte fel, sziporkázó fantáziával. Sok munka volt a jelmezzel, de csodaszép is lett.

Ahogy ott állt az a helyes gyerek abban a tengeri herkentyűkkel teli jelmezben, hirtelen egy színes felkiáltójelet láttam magam előtt. Egy intést, figyelmeztetést, a 24. óra nagymutatóját: egy figyelmeztetést arra, hogy ez a gazdagság, a természet eme csodája örökre elveszhet, elromolhat, tönkremehet.

A globális felmelegedés a korallszigeteket is elpusztítja. A melegedő tengerben máris sok sziget meghalt, kihalt, kifehéredett, kopár pusztasággá vált. Az emberiség – amely annyira éhezik a csodákra – szisztematikusan, érthetetlen konoksággal maga pusztítja el a legnagyobb csodát: a természetet.

Kínában 8 %-os az ipari fejlődés, egyre több felhagyott szénbányában ég a szén olthatatlanul, s ontja a széndioxidot; Amerika nem csatlakozik a kiotói egyezményhez, amely az üvegházhatást előidéző gázok kibocsátását szabályozza; Brazíliában leöldösik az indiánokat, az őserdőt, a világ tüdejét meg kivágják; az öbölmenti gazdag arab országokban 10 szoba esik egy emberre, még a tengerben is építkeznek; világszerte egyre nagyobb tankhajókat építenek és egyre nagyobbak is futnak zátonyra; Romániában újabb aranybányát nyitnak, hogy ciánnal szennyezzék folyóinkat; a japán halászok védett vizeken a bálnákat öldösik; a vörösvári erdőkben a sitthalmok között crossosok és kvadosok kergetőznek...

Az évszakok pedig meghasonlottak magukkal. Már nincs tél, nincs tavasz, csak éppen az, amit az időjárás szeszélye éppen kihúz a zsákból. Átmeneti lesz minden ruhánk. Egy nap is évszaknyit változhat az idő. Milliomosokká lesznek az időjósok...

Tavasz, nyár, ősz, „szél”. A telet az idén is elfújta a globális felmelegedés, amelynek megakadályozására, visszaszorítására pedig most már nagyon oda kellene figyelni a világ minden szegletében.

Éppen most, farsang idején adta ki a világ e téren legnagyobb szaktekintélye, az ENSZ klímaváltozási kormányközi szakértői bizottsága a globális felmelegedésről szóló jelentését, mely szerint „a globális felmelegedés nem feltételezés, hanem tény, és a jelenséget több mint 90 százalékban az emberi tevékenység okozza.” Az ENSZ szakértői testülete azt prognosztizálja, hogy „a következő 100 évben a Föld hőmérséklete 1,8-4,0 fokkal fog emelkedni.”

Egészen biztos, hogy az évszázad végére minden korallsziget ki fog pusztulni – gondolom magamban – a jelentésről szóló híreket olvasva az interneten. És néhány száz év múlva – ha még lesz farsang, lesznek még bálok, és a túlszaporodott, a természet tartalékait is felélt emberiségnek lesz kedve maskarákba bújni –, egy akkori farsangi bálon már senki sem fogja tudni, hogy ez a jelmez egy korallszirtet mintáz, mert egyetlen egy gyerek, de még apja és anyja sem látott hasonlót egész élete során.

(Vörösvári Újság 2007. február)