Fogarasy-Fetter Mihály

Akik itt hagyták lábuk nyomát

 

Előszó

Egy régi mondás szerint:
"Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem az, aki sokat ad."

Boldog vagyok, hogy olyan vörösvári emberek kortársa és sorstársa lehettem, akik példát adtam mindnyájunknak, mert nemcsak a mindennapi munkájukat végezték legjobb tudásukkal, hanem ennél többet adtak Vörösvárnak, igaz, példát adtak, hogyan kell embernek lenni.

Életüket nem a meggazdagodás vágya éltette, hanem a másokon való segítés akarata vezényelte. Tanították, nevelték, segítették, gyógyították nemcsak testileg, hanem lelkileg is községünk lakóit, és költészetükkel, művészetükkel hírt, és megbecsülést szereztek községünknek.

Fogadják szeretettel és tisztelettel ezt a megemlékezést azokról, akik örökre példaképeink maradnak.

Ők azok, akik itt hagyták lábuk nyomát.

A szerző


Tartalom:

Bajnok Béla

Bartalis János

Fetter István

Fetter Jánosné

Gáborházi Károly

Guti Emese


Georg Hidas-Herbst

Hóman Bálint

Istvan Marlok

Johann Mauterer

Moór Anna

Muttnyánszky Ádám

Ohmüllner Márton

Johann Piltzinger

Puszta Sándor

Dr. Réthy Zoltán

Sumári Sándor

Vass Márton



Bajnok Béla

1937. november 22-én született Gyulán.
Nehéz körülmények között élt testvéreivel együtt. Valamennyien jól tanultak. 14 éves korában Székesfehérvárra került, itt kezdte középiskolai tanulmányait. Később visszakerült Gyulára, és itt beiratkozott a Képzőművészeti Körbe. Ottani mestere biztatta, mert felfedezte benne a tehetséget és a kézügyességet.

Ekkor még inkább a festészet érdekelte. Később, mint kőfaragó a plasztika, szobrászat felé orientálódott.

Művészeti pályájára Budapesten készült fel. Mesterének Kiss Sándor szobrászművészt tekinti.

1969-ben került Pilisvörösvárra. Ezt a helyet tudatosan választotta a kő közelsége miatt. A Képzőművészeti Alap tagjai közé 1971-ben került. A kőszobrászat mellett a plakett-készítést és a fafaragást Kiss Sándortól tanulta meg.

Legközelebb azért most is a kő áll hozzá, de nagyon szereti az érmék készítését is.

"1973-ban megnősültem, vörösvári lányt, Szilágyi Évát vettem feleségül. Családot alapítottam, s azóta itt élek és itt dolgozom."

Több önálló kiállítást rendezett, és rendszeresen részt vesz közös és országos kiállításokon. Köztéri munkái leginkább Budapest környékén találhatók: Pilisvörösváron, Perbálon, Herceghalmon.

"Első köztéri munkám a pilisvörösvári Bányászemlékmű, mely nagyságánál fogva (27 t) a bányában készült. Ezzel tiszteletemet fejeztem ki hősies harcukért és nehéz munkájukért."

Hónapokig járt a bányába a követ formálni, hasogatni. Ezalatt a kőfejtők életét élte.

Pest megyében több köztéri munkája van. Legkedvesebb munkája a budaörsi "Városköszöntő". Nem kívánkozik külföldre, itthon, a munkatermében érzi jól magát. Szívesen húzódik meg itt, Vörösvár utolsó utcájában, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Zajnát-hegyekre. Munkáját szereti és jól végzi. Jelenleg Tolna megyében már a második emlékművet készíti a világháború áldozatainak emlékére. Plakett-rendeléseit a Képcsarnokon keresztül kapja. Az utóbbiak főleg PRO URBE és polgármesteri díszláncra vagy évfordulókra készülnek.

Szívesen vállal szobrászmunkát, és örömére szolgál, ha a megrendelők örömére és megelégedésére eleget tud tenni a felkéréseknek. Örül, ha a szakma elismeri munkáját, mégis mindenekelőtt legfőbb számára a családja.

Vissza a tartalomhoz

Bartalis János

Községünk nem jeleskedik irodalmi emlékekben, ezért fel kell kutatnunk mindazokat az írókat és költőket, akik - ha rövidebb ideig is - itt tevékenykedtek. Ilyen volt Bartalis János költő is, aki Erdély szülötte, s a sors idevetette távol hazájától, Kolozsvártól.

Bartalis János 1936-tól 1938-ig a pilisvörösvári polgári iskolában tanított.

A Magyar Nemzet 1977. január 6-i számában így ír a költőről:

"Bartalis János költő, a régi magyar (erdélyi) irodalom kiemelkedő alakja 83 esztendős korában Kolozsvárott meghalt. A tarka házsongrádi föld megint költőt fogadott magába.

Bartalis János Apácán született, de a Szamos menti Alsókosályt tartotta fészkének. Tanítói, majd tanári diplomát szerzett, végigküszködte az első világháborút, majd visszavonult Kosályra, ahol földművesként dolgozott. Első versei a kolozsvári lapban jelentek meg. Bartalist az irodalom számára Kosztolányi fedezte fel. Versei már 1916-ban megjelentek a Nyugatban. A húszas években Erdélyből Magyarországra költözött. Ráckevén, majd Pilisvörösvárott volt tanár. 1940-ben visszatért Erdélybe, azontúl haláláig ott élt.

Ima mindenkiért (1940-ben) címen nagy hatású verse jelent meg. A háború után 1954-ben jelentek meg ismét versei. Ettől kezdve költeményeinek kötetei újra és újra megjelennek. Bartalisban az erdélyi irodalom kimagasló alakját ünneplik. A költő, aki egyébként a kolozsvári tudományegyetem könyvtárosa volt, sűrűn jelentkezett csaknem valamennyi romániai magyar lapban és folyóiratban. Halála nagy veszteség Erdélyben, de szegényedés az egyetemes magyar irodalomban is."

A magyar irodalom története az alábbiakat írja Bartalis Jánosról:

"Bartalis János (1893-1976) egészen eredeti hangot hozott nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes költészetbe is. A Nyugatban már 1914-ben jelennek meg első versei. A magyar irodalomba Kosztolányi és Németh László vezeti be.

A harmincas évek történelmi fordulója, a válság és a fasizmus évei elkomorítják, feszültséggel, nyomottsággal, elégedetlenséggel telítik.

Kötetei: Hajh, rózsafa 1926; Napmadara 1930; Föld a párnám 1930; Világ terein gázolok 1937; A mezők áldása 1942.

A világháborúk között nem volt népszerű, de az irodalmi körök számon tartották. Formateremtő művészete inkább a szocialista költőkre hatott termékenyen. 1945 után tevékenyen bekapcsolódott a romániai magyar irodalmi életbe.

1957-ben jelenik meg Pedig tavasz jő c. verskötete, 1959-ben Új mezők és új dalok című kötete, és 1963-ban Versek címen jelenik meg verskötete."

A pilisvörösvári városi könyvtárban lévő verskötetei: Legszebb versei (1966.), Versek (1968.), Nyugtalanságok (1969.), Veresbegymadár (1973.)

Utolsó magyarországi előadóestjét 1974-ben a budapesti Kossuth Klubban (Múzeum u.) tartotta. Pilisvörösvárról hárman hallgattuk meg előadását: dr. Réthy Zoltán orvos, Zimányi Ernő pedagógus, Fogarasy Mihály pedagógus.

Dr. Réthy Zoltán és Zimányi Ernő személyes ismerőse és klubtársa volt Bartalis Jánosnak, amennyiben tagjai voltak a pilisvörösvári Ányos Pál Irodalmi Körnek.

Bartalis Jánosnak prózai műve is volt. 1972-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó kiadásában Bukarestben "Az, aki én voltam" címmel. A kötetet Mirk László (apja Mirk János vörösvári lakos volt, aki jelenleg Marosvásárhelyen lakik) küldte meg nekem Vörösvárra. Mirk László jelenleg egy ifjúsági könyvkiadó szerkesztője. A könyv önéletrajzi visszaemlékezés. Sajnos ennek az I. kötetnek már nem jelent meg a II. kötete, mert a szerző meghalt.

A költő műveiből

Bartalis János: Versek
(Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968. II. kötet 249. oldal)


Pilisek alól

A hegy holdfényben szikrázik,
Jegenyesor mögött hallgat az állomás.
Kis házak sora nem látszik,
Nyugszik az éjben sok kicsi gond-lakás.

Állok a tetőn és messze nézek,
Múlt évek, kínok, pokol tüze ég.
Itt még egyszer a magasba érek,
még mielőtt este lesz, este rég.

Szép Erdély, Szamos-táj!
Szőlők és zúgó Hargiták!
Ti örökön éltek,
Bús lombjaitokon
fű nő és gulya legel,
s a kertekben
virág nyit ezer.
Én sötét halálba leromlok,
A világ térein gázolok.
Lábamnak nyoma futóhomok,
Meddig élnek apró verssorok?

De Te élsz és örökkön ragyogsz,
Könny-arccal a napba mosolyogsz.
S a vészes tájt, merre jár fiad,
mosollyal behinted az utat.

Pilisvörösvár, 1936


Ennek a kötetnek 228. oldalától a 268. oldaláig vannak a mi falunkban írott versek.

A kötetből kiemelhető még a "Még nem látszik", valamint "A falusi gazdálkodásban" című vers.

Mindkettő az I. kötetben található. Ebben az I. kötetben 30 oldalas jellemzés található a költőről.

Megjegyzés: A költő megérdemelne egy emléktáblát a Puskin u. 8. számú ház falán, ahol 2 évig tanított.

Ima mindenkiért 1940-ben

Tűz és vas.
Vér és velő.
Ó, milyen döbbenet szakadt a világra.
Ó, mennyi seb, iszonyat és fájdalom.
Mennyi vér foly: isteni bor.
Szülő és fiú elesik.
Nők és gyermekek, aggok és tehetetlenek
élete kialszik.
Hogy felfordult a világ!
fejetetejére állt.

Repülőgépek: az ember szárnyas gondolatai
mint sárkányok az égből -
égve zuhannak.
Büszke hajótestek a tenger hullámsírjába
temetkeznek.
Aknák és torpedók robbannak.
Röfögő förtelmes tengeri malacok
áthasítják a szunnyadó vizet.
Felhőkből, az ég mosolygó arcából,
halálthozó bombák záporoznak a földre.
Ó, sírjál ember!
Ó, könnyezz, földteremtménye!

Békés és nyugodt városok
s álmodó falvak mély csendje felriad.
Az utcák iszonyodva felugatnak:
Ó, jaj! Ó, jaj!
Éjjel megkondulnak a vészharangok,
a szirénák hangja felsikolt.
Elébb még tündérpaloták:
most füst, korom.
sajgó romhalom.
A föld felvágott mély seb.
A völgy halálkút, iszonyú verem.
Az ablakok kilométerre csörömpölnek.
Egy ember őrjöngve szalad,
a válla két égő sugár.
Az utcán légnyomástól letépett karok.
Ó, micsoda vihar dúl most a világon!
Micsoda pokol szabadult az emberre!
Mennyi ördög, mennyi rosszakarat,
ártó szándék…

Földi szörnyek:
undok, vastalpas páncélbogarak
másznak elő az éjben rengetve hegyet,
erdőt és földet.
Szájuk kénköves lángot fú,
torkuk vad halált okád.
Ember és szörny.
Ó, ember és szörny!
A szörnyben ember, az emberben szörny.
Melyik elrettentőbb?
Melyik elrettentőbb?
Utolsó ítélet-e ez?
Kénköves özönvíz?
Halált esőző Gomorrha?
Hol van Noé bárkája?
és hol van a menekülés hegye?
Ararát?

Az ember nemesebb részét ki menti meg?
Hol vannak a kiválasztottak,
kik viszik a népet az özönvíz felett?
Nap és Hold és fájó csillagok!
Pacsirta dala és selymes puha fú -
megvagytok-e még e szörnyű világban?
Rügyek, pattantok-e?
Virágok, nőtök-e?
Kiknek nyitjátok mosolygó kelyheitek?
Az ember, ím, marsol a véres világban,
trombitariogásra lép.
Karja forró puskacsövet ölel.
Ím, a tenger virág nélkül nyeli a temetést.
A holttestek százait sodorja.
Néma acélkoporsóban ezeren pihennek.
ezer fiatal,
ezer erős, ezer büszke katona,
"a nemzetek virága".
Mindenkiért anya, hitves,
szerető vagy testvér öltözik gyászba.
Mindenkiért van, aki mondja:
"Apám! Fiam! Hitvesem! Testvérem!"
Ó, vén Európa!
Ó, szörnyű Nyugat! Vérbehanyatló nap!
Magadat faló szörnyeteg!

Mi szent irtózattal állunk
a vértenger peremén.
Az ember életéért esdekelünk.
Ments meg minket ez szörnyűségektől!

Tűz és vas!
Vér és velő!
Ágyú és irtózat
csatáz körülöttünk.

Adj népünknek jövőbe néző
helyes tekintetet!
Ne folyjon hiába cseppnyi
drága vér.

Most tél tombol
és a fákat a zuzmara
behavazza.
De nemsokára fény jön,
tavasz derül a világra.
A földek kivirágoznak.
Az aranyvetések lengenek a szántásokon.
Az ember kiáll -
lobogó ingujjra vetkőzve -
mezők közepébe.
Az ember kiáll -
és harsányan,
a szörnyűségekkel szembeszegezve
magasra, magasra tartja lobogóját
és kiáltja zengve:
Ó, élet! Élet!
És nem! Nem a halál!

Az elsüllyedt évek távolából - állandóan felmerül Kosály, az aranygyümölcsös Kosály. Bartalis János végtelen vágyakozással újból és újból a kosályi határba kívánkozik és tér vissza. Bárhogy is mondja:

"Csak vándor voltam és köztetek,
Magatokhoz nem kötöztetek" -

A valóság mégis az, hogy örökre és visszavonhatatlanul odakötözték őt a kosályi mezőkhöz az emlékei. Ismeri a füvek növését, virágok szavát, a végtelen határt, a mezők színeit, illatait!


Boldog emléket hagyva

Még egyszer aranyba-vérbe borul
s azután csók se marad.
Csak a kopasz ágak.
Őszi falevél!
Kosályi bús fák!
Zörög lábam alatt
a fájó haraszt.
S én keresem szemed csillogását.


Ímé, számot adok

Most is kis Kosályomban
a zúgó Szamos partján csak egyedül állok.
Kis ekémre dültem, a tágas mezőben magam
szobra vagyok. Lábam virágok közt a földön,
és fejem a felhők harmatában fürösztöm.
Oly távoli innen minden: a világ, a zaj,
a hír s az emberek. És minden ocsmányság: a rang,
a pénz, a cím s tetszelgés, hiúság… Csak az ég
s a föld és két kis tehén hallja életem szavát.

Élete végén így ír: "Idő, idő el nem érlek, meg nem foglak, szűk markomból kisurransz félve. Fához kötözni szeretnélek, mint a mesében, hogy megállj és ne mozdulj dolgom végeztéig, életem fonalát ne gombolyítsd tovább. Vagy lassabban menj, csak cammogj, mint a medve a hajnali erdőben, mikor a faréseken besüt a nap.

Ó, Idő mi lesz, ha egyszer elfogysz nekem…"


Levél római barátomhoz

Neked írok én most, távoli jó barát.
A Pilisek alól vársz új verseket.
Akarod, megtörjön a néma igézet,
szóljon a zengő húr, s adjon új éneket.

Lásd, indul is már és rímbe készül a szó.
A "forma" lett úrrá s nem a végtelen
áradás, a versek ritmusa, mely űzött,
hajtott eddig, szállva a felhőkön-égen.

Most furcsa borát szürcsölgetem a rímnek.
A szavak nagy búsan elibém feküsznek,
mint halott virágok… hogyha dér csípte meg.
Jaj, ez nem a régi Bartalis-féle vers,

a rímtelen, szabad s különös illatú,
mint a réti széna, mely olyan jószagú.
Ez csak lassan döcög, néha csikordul is,
nem a falu-hozta, bársonyos harmatú.

De jó ez most, jó ez önkínzó kitörés,
Ez a nyájba-állás, visszás forradalom.
Aki már eleget álltam a csúcson,
most kell vezeklésül egy kicsit kőtörés.

Rangos ruha helyett veszek fel szőrcsuhát.
Leszállok a hegyről s országúton megyek.
Hol annyian járnak, én is énekelek,
útszélén ölelek egy Krisztus-keresztet.

Mert lásd, csak ez marad végtére mindenből:
Isten s Krisztus és a szent csillagok, melyek
örökkön élnek. De mi lesz az emberből?
Ma van, holnap nincs… csak szálló lehelet,

hulló falevél, amelyet elsodor
az első szél. Por és hamu, egy maréknyi
az édes, szenvedő földből, melyet annyi
vér öntöz és könny, hogy csoda, ha nézni

tudunk virágra s kacagva járni.
Fejünkből kelnek lángoló gondolatok,
Melyeknek kevés az egész föld és az ég
Minden fénye - ha szolgálva nekünk ragyog.


A végén mégis elég (sőt sok) két gyertya fénye
a fejnél, kis deszkaház végénél lobogó.
Ha felrémlik a két rév, mely alázatra int.
És két szent állomás: a bölcső és koporsó.

De lám, versem milyen szomorúra tévedt.
A sok félszeg rím se búsítson el téged.
Én, aki repültem szabad szárnyalással,
levelet írtam most a rímes prózával.

Levelem megírtam egy tréfás délután.
Messze el is küldtem vasárnapi postán.
Te, ki ott élsz magad a hét dombon-hegyen,
akarom, barátom, téged megöleljen.

Pilisvörösvár, 1936.

 

Vissza a tartalomhoz


 

Fetter István

Született Pilisvörösvárott 1923. augusztus 20-án. Apja: Fetter Mátyás földműves és zenész. Anyja: Miereisz Erzsébet, aki iparos családból származott. Kőművesek, szobrászok és zenészek utóda.

A feleség Müller Terézia, gyermekei: Teréz és Veronika.

Már fiatal korában komoly érdeklődést tanúsított a festészet és szobrászat iránt. Anyai nagybátyja, Miereisz György tanítgatta, s bevezette a rajz és a festészet, majd a szobrászat titkaiba.

Csodálattal figyelte nagybátyja munkáját és megpróbálta utánozni. Sokat járt az erdőben, dombokon, hegyeken. Figyelte a fákat, réteket, méregette a tájak arányait, milyenek a közeli és milyenek a távoli tárgyak.

Aztán elkezdett próbálkozni. 1936-ban, 13 éves korában készült el az első tájképe.

"Az alábbi kép nagyobbik lányom apósáról készült, aki ekkor még nagyon fiatal volt és földművelésből és fuvarozásból élt.

A későbbi években Zimányi Ernő tanár úr alakította és csiszolta rajz- és festészeti tudásomat. Gyakran jártam hozzá tanácsokért. Ő mindig türelemmel és szeretettel foglalkozott velem.
Szívesen és örömmel jártam el Zimányi tanár úr szakköreibe.

A csendéletet egy Balaton környékén élő festőművésznő képéről másoltam le. Az általam festett képek legtöbbnyire ismert festőművészek képeinek másolása."

"Kezdetben kőművesként, majd szakképzett kőfaragóként, majd végül művezetőként dolgoztam. Sokfelé jártam, és sok helyen dolgoztam. Mindkét szakmámat hasznosítottam a vörösvári kenyérgyár, a solymári lakótelep építkezésein, valamint a főváros nevezetes épületein. A festészetet többnyire műkedvelésből, szórakozásból és a megélhetés kiegészítéseként folytattam."

Fetter István és felesége ma mindketten nyugdíjasok. Pista bácsi két lányának otthonát tartja rendben (mert ő mindenhez ért), a felesége pedig kézimunkázik, varrogat. Kertészkedni mindketten szeretnek.

Ha szépen megkérik Pista bácsit, akkor még ma is festeget képeket rendelésre.

 

Vissza a tartalomhoz



Fetter Jánosné

1891. május 2-án Pilisvörösvárott született. Apja Schreck Mihály zsellér, kőporbányász és zenész volt, anyja Mauterer Teréz háztartásbeli. 1912-ben beiratkozott a budapesti Bábaképző Intézetbe. Az 1913. jan. 27-én kiadott bábaképző bizonyítvány, illetve oklevél szövege:

"„Mi, a budapesti magyar királyi Bábaképző Intézetnek igazgató-tanára és a vallás- és közoktatásügyi magyar királyi minisztertől kiküldött vizsgálók jelen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, hogy tisztességes
SCHRECK MÁRIA
róm. kath. vallású, aki 1891. évi május 2-án Pilisvörösvári (Pest-P-S-Kiskun vm.) született és jelenleg ugyanott lakik, a budapesti magyar királyi Bábaképző Intézetben az 1912/13. évi tanfolyamon részt vett, és tanultakban jártas bábának elismerjük, a bábamesterség szabad gyakorlására feljogosítjuk. (Igazgató, tanárok, vizsgálók aláírása)".

Miután anyám elvégezte a szülésznői tanfolyamot (9477. kig. 780. kgy. 1913. szám), kezdetben magán-, később községi szülésznőként dolgozott.

"Határozat: Fetter Jánosné, szül. Schreck Mária pilisvörösvári lakos, okl. bába Pvár községben egyhangúlag megválasztott szülésznőnek elismertetik és kinyilváníttatik azzal, hogy nevezett az előírt hivatali eskü letétele után a községi szülésznői gyakorlat folytatására és a vele kapcsolatos javadalom élvezetére jogosult." (V. 1917. VII. 28-i határozat)

Szüleim 1916. augusztus 26-án esküdtek meg a pilisvörösvári templomban. Rövid együttlét után apám visszatért Polába, a Gamma hajó fedélzetére, ahol már az első világháború kezdete óta mint matróz szolgált.

Anyám egyik levelében így írt apámnak: "Liebster Johann! Ich teile dir mit, daß ich gestern von dir eine Feldkarte erhalten haben. Liebster Johann, auch von Franz Peller habe ich heute eine Karte bekommen. Ich bin so weit gesund, was ich auch mein Liebster dir vom Herzen wünsche. Es grüßt dich deine innigst geliebte Maria."

Házasságukról többet nem tudok. Miután én 1917. május 21-én megszülettem, apám még mindig a haditengerészetnél szolgált. Mikor 5 hónapos voltam, apám szabadságot kért október 10-ére, hogy láthasson engem. Október 9-én, az indulása előtti napon apám és néhány tengerésztársa azt a feladatot kapta, hogy hatástalanítsanak néhány tengeri aknát. Az egyik akna felrobbant, és valamennyien szörnyethaltak.

Wolf főhadnagy levelében a tragédiáról többek közt ezt írja: "…férje többedmagával szerencsétlenül járt, és azonnal meghalt. Férje holmiját összecsomagoltuk, és elküldtük a Szigetvár hadihajóra, ahonnan Önnek kézbesíteni fogják… Mellékelve küldök egy fényképet, mely a szerencsétlenség helyét ábrázolja…"

Apám holttestét a Szigetvár hadihajóval a Zelenika melletti Melinjébe vitték, és 1917. október 11-én itt temették el.

Apám halála annyira megviselte anyámat, hogy soha többé nem ment férjhez. Hogy szívében, lelkében milyen fájdalmat okozott ez a tragédia, arról sohasem beszélt és sohasem panaszkodott.

Mikor első osztályba kerültem, azt kérdezte anyám: "Nun, mein Shon, wie war der erste Tag in der Schule?" Már nem tudom, mit válaszoltam, de azt tudom, hogy magyarul mondtam valamit. Anyám nem szólt egy szót sem, de szeme sarkán könnyet láttam megjelenni. Talán előre látta már a német kisebbség jövőjét? Mint anya aztán beletörődött az új helyzetbe. Ennek a könnynek a súlyát én akkoriban még nem értettem és nem éreztem.

Hároméves lehettem, amikor megállapították, hogy angolkóros vagyok. Ettől kezdve anyám nagyon elkényeztetett. 5-6 éves lehettem, amikor farigcsálás közben szálka ment a szemembe. Kórházba kerültem, ahol aztán rendbe hoztak. Anyám majdnem mindennap meglátogatott, és fügét, narancsot, mogyorót, csokoládét, szentjánoskenyeret és egyéb finomságokat hozott nekem.

1922-ben 56 kgy. szám alatt így rendelkezik a képviselőtestület:

"Fetter Jánosné községi szülésznő részére 1922. július 1-jétől a 240 korona járandóságát a tízszeresére, azaz 2400 koronára emeli."

Anyám rengeteget dolgozott. Néha napokig nem jött haza. Ült a vajúdó asszonyok ágya mellett. Megtörtént, hogy egyszerre több asszony is vajúdott. Ilyenkor nagy nehézségekbe ütközött valamennyi szülés lebonyolítása. A halvaszületések száma nála volt a legkevesebb. 1950-ben 1, és 1960-tól egy sem.

Az akkori asszonyok - nekem úgy tetszik - testileg szívósabbak és erősebbek voltak. Tanítóképzős koromban megtörtént, hogy én közvetítettem a szünidő alatt a várandós aszonyok között.

A velünk szemben fekvő üres telektől jobbra eső házban (a ház már a másik utcába tartozott) Halmschlager néni nagymosást tartott. Amikor a szülési fájdalmak jelentkeztek, a telken átjött, és így szólt anyámhoz: "Mari néni eis kaunst khumma!" (Mari néni, jöhet!) Miután Halmschlager néni megszülte gyermekét, visszaállt a nagyteknőhöz, és folytatta a nagymosást.

Élveszülések, házasságok és halálozások statisztikája 1945 és 1960 között:

Év Házasságkötések száma Élveszülések Halálozások
1945. (nincs adat) 237 242
1946. 112 192 181
1947. 129 244 128
1948. 130 241 93
1949. 118 267 94
1950. 158 296 89
1951. 127 175 76
1952. 91 200 81
1953. 99 200 99
1954. 77 211 105
1955. 85 223 99
1956. 93 160 110
1957. 106 156 94
1958. 81 170 79
1959. 84 179 74
1960. 77 149 97

(A többi szülésznő adatai a fenti statisztikában nem szerepelnek.)

Anyám a húszas évek végén már jól keresett: a bányászasszonyok szülése után 20 pengőt járt a Kőszénbánya Részvénytársaságtól. Ez akkor kb. egy pár cipő ára volt. Anyámnak volt valamilyen elképzelése a jövőmre vonatkozóan, s ezért takarékos háztartást vezetett. Gyakran megtörtént, hogy vacsoránál azt mondta: "Egyél csak, fiam, én már ettem." Holott tudtam, hogy nem vacsorázott.

Anyám a tanítóképző 5 esztendeje alatt valamennyi kiadást feljegyzett. Hogy a bejegyzések ne legyenek unalmasak, csupán 1931. nyarának kiadásait rögzítem, anyám bejegyzése szerint:

Útiköltség Jászberénybe 36.-P
Szemvizsgálatra útiköltség Bp.-re 5,44
Fehérnemű, paplan, zokni, harisnya 134,66
Szövetruha és nadrágtartó 35,46
Télikabát, felöltő és készruha 96.-
Szappan szappantartó és fogkefe 5,30
Ruhakefe, cipőkefe, sárkefe, bekenőkefe 4.-
Ruha varratása 20.-
Fehérnemű varratás, vasalás + gomb 36.-
Ágymatrac 50.-
Matrac vasúti szállítása 1.-
Cipő, nyakkendő, kabát, gallérgombok + útiköltség 61,36
Beíratás, könyvek, tornaing + egyebek 294.-
Szótár, háromszög, irón, ecset, toll, festék, kés… 14,70

…és így tovább öt éven át.

Taníttatásom sokba került. Havonta 50 pengőt kellett 5 éven át anyámnak a jászberényi tanítóképző címére postára adnia. Ez akkor egy pedagógus félhavi fizetése volt.

1945-ben az oroszok bevonulása után nagyon nehéz körülmények között tudta csak anyám a szülésznői tevékenységét folytatni. Sokszor igazoltatták éjszaka az utcán, és ő félve indult a szülő nőkhöz. Míg én Elszász-Lotharingiában voltam fogságban, a feleségem pedig Tirschenreuthban tartózkodott (amerikai zónában), addig anyám a bútorainkat mentette, mert házunkba beköltöztek az oroszok.

A háború után egy ideig még a saját házában maradt anyám, de később hozzánk költözött a Kápolna utcai házunkba, melyet ő vett nekünk esküvői ajándéknak 5000 pengőért.

Szülésznői tevékenységét 60 éven át folytatta. Az emberek szerették; volt, aki Mari néninek, volt, aki Gólya néninek hívta. Türelmesen ült a vajúdó asszonyok mellett, és hallgatta fájdalmaikat. 6300 gyereket segített a világra. Dr. Réthy Zoltán körzeti orvos anyám temetésén 1976. szept. 28-án így búcsúzott tőle, mint volt munkatársa:

"Megszólalt a lélekharang, búcsúzásra hív bennünket, kik szomorúan álljuk körül virágokkal koszorúzott sírodat, kedves jó Mari néni. Búcsúzik Tőled a község, melynek fél évszázadon át hűséges szolgája, oszlopos tagja, egészségügyi dolgozója, a Vöröskereszt aktívája voltál. Búcsúznak az anyák, kiknek szeretett Mari nénije voltál. Mint segítő kéz álltál mellettük legnehezebb óráikban, búcsúzik az a sok ezer, a bábanaplóba bejegyzett újszülött, aki ma már mind meglett ember, sokan már őszülő fejjel állja körül koporsódat, s kiket Te segítettél erre a küzdelmes, de sok szépséget, örömet, szeretetet termő és teremtő, s az örökélet boldogságát ígérő földi életre.

Búcsúzunk mi is, volt földi munkatársaid, kiknek példát adtál hivatásszeretetből, az áldozatos kötelességteljesítésből, a becsületes emberi magatartásból.

Tanúságot teszek, hogy hivatásban nagyszerű szakmai felkészültséggel rendelkezett. Tudjuk, hogy az emberpalánták sokszor születésük előtt megkezdik a rendetlenkedést, és különböző problémákat okoznak, gondot anyjuknak, az orvosnak és a bábának, kiknek az a feladatuk, hogy ezeket a rendellenességeket idejében észrevegyék. Elmondhatom, hogy Mari néni a diagnózisokban sohasem tévedett. Két szót írt fel egy cédulára, egy küldönccel elküldte, hogy mire készüljek. Öröm és megnyugvás volt az ő nyugodt, hozzáértő segítségével dolgozni. Elmondhatom a búcsú perceiben, hogy nemcsak nekem volt Ő munkatársam, de a Jóisten szándékát kutató keresztény gondolat szerint munkatársa a Teremtőnek is, aki azért teremtett embert, hogy benépesítse a földet és az örök boldogság országát. Nehéz fiatalsága volt, hamar özvegységre jutott. Egyedül nevelte fel fiát, de a jó Isten megengedte, hogy nyugdíjas éveit szerető családi környezetben tölthesse, s megkímélte a hosszas és fájdalmas betegségektől is. Példás emberi életet élt, s itt a sírnál elmondhatjuk, hogy mindenki tisztelte és szerette. Lelkét Isten szeretetébe ajánlva veszünk Tőle búcsút. Kedves Mari néni, nyugodjál békében!"

 

Vissza a tartalomhoz


 

Gáborházi Károly

1920-ban Pilisvörösvárott bányász családban született. Már egész kicsi korában feltűnt a rajzolás iránti érdeklődése. 3-4 éves korában már ceruzával és ecsettel szórakozott. Iskolás korában többször nyert pályadíjat. A közép- és főiskolán feltűnt rajztehetségével. Kivívta tanárai és diáktársai elismerését. Középiskolai tanulmányait a községi elöljáróság is támogatta. A főiskola elvégzése után tanárai biztatására olaszországi tanulmányútra jelentkezett.

A katonai behívó meghiúsította olaszországi tanulmányútját.

Két évig volt háborúban, küzdött a lövészárokban, menetelt a hómezőkön, és viselte a háború minden borzalmát. És aztán fogságba esett. És hozzá olyan országban esett fogságba, melynek saját népe számára sem volt élelme: Szovjetunióban. Éhezett, fagyoskodott és sokat nélkülözött. Ez a fogság 6 hosszú évig tartott.

Soványan, szinte csontig lefogyva, betegen érkezett haza az orosz fogságból. Lelki válságba esett. Saját bevallása szerint a legsötétebb pesszimizmusba süllyedt. Elveszítette hitét önmagában s a világban. Mégis munkába állt, mert a rajzolás, a festés s annak tanítása örömet okozott neki.

Az általános iskolából már betegen ment nyugdíjba. Súlyos betegen is festett, szinte megszállottan. Egészen addig, míg az ecset ki nem esett a kezéből.

 

Vissza a tartalomhoz



Guti Emese

Guti Emese Mária 1932. március 16-án született. Lakása: Budapest, XIV. Kassai u. 156/a. Innen járt naponta Pilisvörösvárra, ahol az általános iskolában és a gimnáziumban rajzot tanított.

Festményei igen magas tehetséget bizonyítottak.

1960. szeptember 1-jén foglalta el helyét községünkben, s 1972. augusztus 16-ig Vörösvárott volt rajztanár. Ekkor Franciaországba ment (Strassburg), és egy magyar férfi felesége lett.

 

Vissza a tartalomhoz



Georg Hidas-Herbst

1914 wurde er in Werischwar geboren. Sein Vater, Johann Herbst war, der das bescheidene Einkommen aus den Feldern durch Fuhrwerken ergänzte. Die Mutter, Theresia Braun besorgte den Haushalt der Familie, die sozusagen von Jahr zu Jahr grösser wurde. Georg war der jüngste Sohn. Wo so viele Kinder heranwachsen, dort dürfte es sehr lustig gewesen sein.

Mutter und Vater waren sehr musikalisch. Kaum verging ein Tag, an dem man nicht gesungen hätte. Die älteste Schwester, Rosalia lernte alle Lieder von der Mutter und sang sie sehr oft. Als sie erwachsen waren, haben Rosalia, Barbara, Josef und Georg ein Quartet gebildet. Die jüngeren Kinder machten beim Singen natürlich mit. Diese Stunden waren für Georg die "schönsten und liebsten Erinnerungen" seiner Jugendzeit, die sein Wesen, seinen Charakter und seinen künftigen Weg weitgehend geprägt haben.

Georg war als Kind körperlich ziemlich schwach. Darum sagte ihm sein Vater: "Die schwere Arbeit auf den Feldern ist nichst für dich. Gehe in die Lehre, oder in eine höhere Schule! Wie ich sehe einen Kopf hast du ja dazu."

Von nun an lernte er in Gran/Esztergom weiter. Und er lernte fleissig, damit er seiner Familie keine Schande bringt. Als Abschluss des Lehrerseminars wurde ihm 1933 das Diplom überreicht. Seine Freude dauerte aber nicht lange. Zwei Jahre lang fand er keine Stellung. Nachdem er in Heiligenkreuz/Pilisszentkereszt, danach in Sakt-Iwan/Pilissszentiván mit seinem Beruf anfangen konnte, gelang es ihm bald im Jahre 1947 sich in Werischwar anzuwurzeln.

Inzwischen hatte er 1937 geheiratet und seine Frau, Elisabeth Steckl schenkte ihm sechs Kinder. Aus den sechs Kindern sind tüchtige Erwachsene geworden: Der Älteste, Stefan ist Kreisarzt in Werischwar; Georg wurde Fotolaborant und als Mitglied des Ensembles Béla Bartók weithin bekannter Solovolkstänzer, der bereits zweimal den Ehrentitel „Ungarns bester Solotänzer” erwarb; die älteste Tochter, Elisabeth geht bei der landessparkasse ihrer Arbeit nach; Agatha ist Apotheker-Assistentin; Katharina ist Apothekerin und Cäcilie ist Angestellte.

Georg Hidas-Herbst beteiligte sich auch am Pfadfinderleben. Er arbeitete mit seinem Kollegen, Michael Fogarasy-Fetter in der Pfadfindergruppe "König Matthias Nr. 839." Und sie organisierten zu zweit mehrere Pfadfinderlager ab 1938.

Georg Hidas begeisterte sich für die Volkskunst, für die Pflege ung Verbreitung der kulturellen Überlieferungen der Deutschen in Ungarn. Mühe und Opfer, die damit verbunden waren, scheute er nicht. Halbe, laienhafte Arbeit zu leisten, war aber nie seine Art.

Darum liess sich der 40-jährige Lehrer am Lehrstuhl für Gesang und Musik an der Pädagogischen Hochschule in Szeged einschreiben, die er im Fernstudium auch erfolgreich absolvierte. Während der Sommerferien nahm er an den Fortbildungkursen teil, die der deutsche Verband für Leiter von Kulturgruppen organisierte.

Die Ergebnisse deslernens, die breiteren Fachkenntnisse, zeichneten sich natürlich auch in der Tätigkeit der Kulturgruppe ab. Werischwar ist bald in allen Gegenden bekannt geworden, wo auch Deutsche beheimatet sind. Die Kulturgruppe bereiste das ganze land und erwarb Beifall um Beifall. Seit 1958 wirkte sie jedes Jahr im Kulturprogramm der Landesschwabenbälle mit, und sie vertrat wiederholt die Farben der deutschen Nationalitäten-Ensembles an mehreren orten. Sie war mit dabei, als die besten Kulturgruppen im Lustspieltheater und im Madách-Theater in Budapest ihre Programme zeigten, und sie gastierte bereits mehrmals im benachbarten Österreich und in Deutschland.

Die Begeisterung des leiters für die Sache übertrug sich auf die Mitglieder der Gruppe. Wie ihr Leiter, verzichteten auch die Mädchen und Jungen auf Vergnügen nach der Arbeit, wenn Proben gehalten wurden, und sie verzichteten bereitwillig auf Erholung und Entspannung an Wochenenden, wenn sie in einem nahen oder fernen Ort zu einem Gastspiel eingeladen wurden.

1965, anlässlich des zehnjärigen Jubileums des Deutschen Verbandes wurde die Werischwarer Tanzgruppe und auch Georg Hidas mit der Auszeichnung "Für die sozialistische Kultur" beehrt.

Gyuri bácsi war nicht nur Leiter und organisator der Gruppe, sondern auch "Mädchen für alles". Diese vielseitige Tätigkeit nimmt natürlich viel Zeit in Anspruch. Er war ja auch Musik-und Deutschlehrer in der Grundschule, darüber hinaus Organisator von Schulfeiern, begleitete seine Schülerimmer wieder zu Vorstellungen in die Budapester Staatsoper und in Konzerte, um durch Musikerlebnisse den Unterricht in der Schule zu unterstützen. Über viele Jahre hinweg wirkte er im ehrenamtlichen Ausschuss des Ungarndeutschen Verbandes und im ehrenamtlichen Redaktionsausschuss der Neuen Zeitung mit. Er hatte immer "was zu sagen", er berichtete über Ergebnisse im Ort über seine Erfahrungen auf den Kulturreundreisen durch von Deutschen bewohnten Gegenden, übte Kritik an Mängeln und Fehlern und unterbreitete Vorschläge zu deren Behebung, zur Verbesserung der kulturellen Tätigkeit in der deutschsprachigen Bevölkerung in Ungarn.

Seine Familie hatte trotzdem nie das Gefühl gehabt vom Vater und Grossvater vernachlässigt worden zu sein. Als die Kinder klein waren, spielte er sehr oft mit ihnen. In ihrer Gesellschaft konnte er sich am besten entspannen und am leichtesten die Sorgen des Alltags vergessen.

Sein Vorbild war Zoltán Kodály, den er einmal auch persönlich getroffen hatte. Er selbst hat sehr viele deutsche Volkslieder gesamelt und mit Hilfe des Gemeinderates wurden von ihm 50 Volkslieder veröffentlicht. Er sammelte die alten deutschen Volkslieder hier in Werischwar, nahm sie auf Tonband, um so Text und Noten aufschreiben zu können. Er komponierte auch selbst Lieder, vertonte Gedichte, vor allem von heimischen deutschen Dichtern. Besonders von Georg Fath, Erika Áts und Valéria Koch. Er war ein Volkserzieher: dies bedeutete bei ihm mehr, als in der Schule die Kinder zu erziehen. Er hatte sich gleich am Anfang der Nationalitätengruppe angeschlossen. Er lehrte Gesänge und sorgte für die Musikbegleitung. Die Tanzgruppe entwickelte sich rasch: Ende des ersten Monats nahmen sie schon an einem Abend teil, dessen Programm aus deutschen Liedern und Tänzen bestand. Bald erwarben sie auch ein Silberdiplom beim Bezirkswettbewerb der Nationalitätengruppen.Dann kamen die verschiedenen Rundfahrten in über 200 Dörfern. In der 80er Jahren besuchten sie die DDR, danach österreich und Westdeutschland, und überall haben sie Beifall geerntet.

Auch an den Vorbereitungsarbeiten des deutschen Dialektwörterbuchs hat er teilgenommen, und in den Werischwarer Kindergärten war er der ständige Weihnachtsmann. Er war immer gut gelaunt. Die Schulkinder baten ihn jedes Jahr, mit ihnen in das Ferienlager zu kommen: sie wissten, wenn er kommt, bringt er auch seine Harmonika mit.

Er beabsichtigte über die Geschichte der Trachtengruppe (Tanzgruppe) ein Buch zu schreiben. Leider waren seine 77 Lebensjahre dazu zu kurz.

Im Jahre 1989 wurde der Chor gegründet. Es war ganz natürlich, dass der musikalische Leiter des Chores der weit und breit bekannte unermüdliche Deutschlehrer Georg Hidas-Herbst wurde. Das lernen ging schnell, denn die Freude am gemeinsamen Singen, die Liebe zu ihrer Muttersprache hielt die Mitglieder zusammen.

Gyuri bácsi war zu seiner lebzeiten nicht nur in seinem Heimatort, sondern in ganz Ungarn, sogar in Österreich und Deutschland bekannt und beliebt als Kulturgruppenleiter. Georg Hidas-Herbst gehörte zu den Wenigen, die es nach dem Zweiten Weltkrieg gewagt hatten, sich öffentlich zum Deutschtum zu bekennen. Er war in seinem ganzen Leben als Deutschlehrer und Kulturgruppenleiter damit beschäftigt, eine neue Generation heranzuziehen, die sich erhobenen Hauptes zu ihrem Deutschtum bekennt und öffentlich als Deutscher auftreten. Er hat mit seinem Lebenswerk die Geschichte von Werischwar kräftig mitgeprägt und allen Deutschen in Werischwar ein Beispiel gezeigt.

Georg Hidas-Herbst hat uns mit seinem Leben den richtigen Weg gezeigt, welchen wir in der Zukunft zu genen haben.

Quellenwerke:

Elli Kiss: Der unermüdliche Volkserzieher
Gábor György: Sein Vorbild ist Kodály
Johann Schuth: Sie sind volljährig
B. D.: Eine Sektion würde weiterhelfen
Ottilia Lieber: Werischwarer Gemischtchor gegründet
Josef Fehérvári-Fritz: Wer war Georg Hidas?

Zusammengestellt u. Veröffentlicht von Michael Fogarasy-Fetter

 

Nekrolog

Abschied von Georg Hidas-Herbst

Von einem ehrenwerten Menschen wollen wir heute Abschied nehmen. Georg Hidas-Herbst gab uns allen das beste Beispiel, wie man leben soll, wie wir die kurze Zeit, die wir von Gott bekommen haben, verwenden, benützen sollen.

Er hat uns den richtigen Weg gezeigt, welchen wir betreten und auf welchem wir gehen sollen, dass wir am Ende des Lebens sagen konnen:

Ich habe "den guten Kampf gekämpft,
den Weg durchgelaufen,
den Glauben behalten."


An einem Grab zu stehen, bedeutet immer etwas Trauriges und Schmerzhaftes. Besonders dann, wenn man sich von einem Vater, Grossvater, Bruder, Verwandten und von einem guten Freund verabschiedet.

Unser "Gyuri bácsi" arbeitete in seinem ganzen Leben für seine Familie und für die ganze Gemeinde. Schon als junger Lehrer leitete er die Pfadfindergruppe der Grundschule. Viele hunderte und tausende Schulkinder erzog und unterrichtete er in Heiligenkreuz, in Sanktiwan und in Werischwar. In den Herzen vieler Kinder Pflanzte er die Liebe zur Musik. Er sammelte fleissig die Volkslieder der Gemeinde und liess davon ein kleines Volksliederheft erscheinen. Sein Leben war eine brennende Kerze. Das Licht der Kerze flackerte über sein ganzes Leben wie ein Leuchtturm am Meeresufer. Er war zu allen Menschen freundlich und gutherzig. Ich glaube, dass ihn alle Werischwarer ins Herz geschlossen haben und ihn nie vergessen werden. Wir beten für ihn, dass er unseren Erschöpfer von Angesicht zu Angesicht sehen und das ihm das ewige Licht leuchten soll.
Amen!

Michael Fogarasy-Fetter

 

Vissza a tartalomhoz



Hóman Bálint

Dr. Hóman Bálint vallás és közoktatásügyi miniszter, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója, történettudós, 1885-ben született Budapesten. Középiskolai és egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, s 1908-ban megszerezte a bölcsésztudományi doktori diplomát. 1903-tól 1922-ig a budapesti Egyetemi Könyvtárban dolgozott, legutóbb mint a kézirati és levéltári osztály vezetője, majd az Országos Széchenyi Könyvtár igazgatójává, 1923-ban pedig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává nevezték ki.

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem 1916-ban magántanárrá képesítette, 1922-ben helyettes tanárként meghívta a középkori magyar történeti tanszékre, 1925-ben pedig ugyanennek a tanszéknek nyilvános rendes tanára lett. 1929-ig látta el a tanszéket. Rendkívül széleskörű tudományos munkásságot fejtett ki, s számtalan tudományos műve jelent meg. Egyike legkedvesebb és legismertebb történettudósainknak. A "Magyar pénztörténet 1000-től 1325-ig" című művében rendszerbe foglalta a középkori magyar pénz kronológiáját és gazdasági történetét. Hatalmas műben megírta az Anjou-kor gazdasági és pénzügyi politikájának történetét. A magyarok hőskorával is foglalkozott, és kritikai alapon foglalta össze a honfoglalás történetét.

Kisebb-nagyobb tanulmányainak száma a százat is elérte, ill. meghaladja. Szerkesztésében jelent meg a Magyar Történettudomány Kézikönyve.

1928 és 1934 között jelent meg három nagy kötetben fő műve: a Magyar történet középkori része, amely az Árpád-házi dinasztia, az Anjou-ház, a Luxemburgok és a Hunyadiak korát öleli fel. A Magyar Történelmi Társulat elnökévé választotta. Egyik alapítója és elnöke volt a Magyar Szemle Társaságnak. Csak a tudománynak élt mindaddig, amíg Gömbös Gyula miniszterelnök 1932 őszén kormányába meghívta. Károlyi Gyula gróf lemondása után Székesfehérvár juttatta mandátumhoz, és 1935 tavaszán ugyancsak ez a kerület választotta meg képviselőjének.

Kultuszminiszteri működésében főként a köznevelésügy korszerű átszervezésén fáradozik, amiről egyébként a közoktatásügyi igazgatásról szóló törvény is tanúskodik. Másik nevezetes alkotása az 1934. évi középiskolai törvény. Egységbe foglalta a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem új szervezetében az összes gazdasági és műszaki főiskolát, új alapokra helyzete a múzeumokat és könyvtárakat, német, osztrák, olasz és lengyel viszonylatban kimélyítette a magyar nemzet kulturális kapcsolatait. Ebben az irányban sokat fáradozott, és számtalan külföldi utat tett. Magyarországnak az említett nemzetekkel azóta szilárd alapokon nyugvó kulturális egyezményei vannak. Érdemeinek elismeréséül a bolognai egyetem díszdoktorává avatta. Főbb kitüntetései: I. oszt. magyar érdemkereszt, a Corvin-lánc, az Osztrák Köztársaság nagy arany díszjelvénye, az észt Vörös I. oszt. díszjelvénye a csillaggal, a pápai nagy Szent Gergely-rend és az olasz koronarend nagykeresztje. Számos tudományos társaságnak és egyesületnek elnöke és vezető egyénisége. Egyik legsúlyosabb szavú vezéregyénisége a Nemzeti Egység Pártjának. A kormányzó 1936. júl. 21-én a m. kir. belső titkos tanácsosi méltósággal tüntette ki.

(Keresztény magyar közéleti almanach, Budapest, 1940.)

Pilisvörösvár község első díszpolgára

Dr. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszternek köszönhetjük, hogy 1938. december 5-én polgári iskolát avathattunk. Már gyermekkorában gyakran töltötte nyári szünidejének egy részét Pilisvörösvárott anyai nagyszüleinél, akiknek a mai Művelődési Ház helyén vendéglőjük volt a XIX. század második felétől. Ez az úgynevezett "Kelemen-féle kocsma" az országúttal párhuzamosan épült, és 5 ablakkal nézett a Fő útra, ajtaja az épület jobb szélén nyílott. Ezt az épületet Herbst Mihály az első világháború után megvette, lebontatta, és 1926-ban többtermes vendéglőt építtetett a helyén.

Hóman Bálint gyermekkorában játszótársa, sőt ideig-óráig iskolatársa volt Herbst Miska bácsinak. Mikor aztán az 1930-as években szóba került egy polgári iskola építése, minden erejével és befolyásával támogatta azt.

Az első polgári iskolát Berencsváryné Kullmann Jolán indította el 1925-ben magán polgári iskolaként a saját házában. Aztán 13 évig kellett várnia, mire felépült az egyemeletes állami polgári iskola a Vásár téren.

A hálás közönség ezen a napon, 1938. december 5-én díszpolgárává avatta dr. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi minisztert. A reprezentatív ünnepségen részt vett Fáy István, a vármegye főispánja, vitéz Endre László alispán, Horváth János főszolgabíró, mint a közgyűlés elnöke, gróf Karátsonyi-Keglevich Imre földbirtokos, dr. Baross Endre országgyűlési képviselő, dr. Zsarnóczay János m. kir. gazd. tanácsos, dr. Pálházy Endre, a megye főjegyzője, dr. Hazay Gyula főszolgabíró, dr. Kaposy László alispáni titkár és dr. Varjas László tb. szolgabíró. Reprezentatív vendég Svoy Lajos megyéspüspök volt.

A díszebéden dr. Hóman Bálint miniszteren és Svoy Lajos megyéspüspökön kívül a község vezetői is jelen voltak (valamint az előbb felsorolt megyei vezetők).

 

Vissza a tartalomhoz



István Marlok

Der 1987 wegen Erkrankung pensionierte Abtpfarrer Stefan Marlok von Werischwar (20. 12. 1912. Sanktiwan) war ein deutscher Heimat- und Familienforscher, der Deutschen im Ofner Bergland von frühesten Zeiten an am besten kannte. Mit kurzer Unterbrechung (1943 kurzfristig Kaplan in Paumasch/Pomáz) war er seit 1942 in Werischwar als Seelsorger eingesetzt, bekam 1947 die Pfarrei übertragen und erhielt 1967 für seine Verdienste in mehreren Gremien der Diözese Stuhlweißenburg den Titel Abtpfarrer.

Pfarrer Marlok befasste sich seit seinen Jugendjahren, Mühen und Kosten außer Acht gelassen, mit der (die 1689 ihren Anfang nahm) Einwanderung der Deutschen nach Ungarn. Zu den frühesten ländlichen Ansiedlungen (nur Visegrád/Plintenberg datiert seinen Anfang ein Jahr früher) gehört seine nicht ausgesiedelte Pfarrgemeinde in Werischwar. Alle Heimatbücher aus der Umgebung von Werischwar sind den Hinweisen und Forschungen Pfarrer Marloks verpflichtet und wären eigentlich ohne seine stille, meist aber nicht einmal genannte, sondern eher verschwiegene Mithilfe bei der Datensammlung undenkbar gewesen. Eine Anerkennung dieser Forschertätigkeit seitens der Ungarndeutschen steht leider aus. Ein Grund mehr, seine zeilen in den Hauskalender aufzunehmen.

Im Jubiläumschematismus zur 200 jährigen Errichtung der Diözese Stuhlweißenburg, der 1977 ershien, veröffentlichte Stefan Marlok eine längere Abhandlung mit dem Titel: "Beiträge zur Siedlungsgeschichte des Pilischer Komitates nach der Türkenzeit." (Seite 38-52.) Diesem Artikel (S. 46 ff.) entnehmen wir in Bearbeitung und Übersetzung die folgenden auf Werischwar bezogenen Zeilen. Die vollständige von ihm erarbeitete Liste der Einwanderer wird vermutlich der AkdFF als Sonderheft veröffentlichen.

Stefan Marlok
(A Pilisvörösvár Ma c. újság 1991. IV. 1-i számából)

Marlok István nyugalmazott apátplébános rövid megszakítással 45 éven át volt Vörösvár káplánja, hitoktató adminisztrátora, majd plébánosa.

1912. XII. 20-án Pilisszentivánon született, ahonnan az elemi iskolát követően az Újpesti II. sz. Polgári Iskolának lett 4 évig diákja. A gimnázium ötödik és hatodik osztályát elvégezve a székesfehérvári Cisztercita Gimnáziumba került, s innen a Hittudományi Főiskolára.

1937-ben szentelték pappá. Első miséjét szülőfalujában celebrálta 1937. június 27-én. Első állomásai Ráckeve és Etyek. 1942-ben került vörösvárra, majd kis megszakítás után Pomázra. Innen kezdve Vörösvárott tevékenykedett. 1945-ben hitoktató, 1947-től a község plébánosa. 1966-ban hitoktatási felügyelő, majd apátplébános. 1987-ben nyugdíjba vonult. Egész életében megszállottan kutatta Vörösvár történetét. Feldolgozta igen sok német eredetű család családfáját és származási helyét is. Sokat járt a vörösvári családok származási helyére is, és kutatta az elvándorlás idejét és körülményeit. Segített a környező községek településtörténetének felkutatásában. 1951-ben, talán elsőként a háború utáni Magyarországon, felélesztette a német nyelvű nagymisét Vörösvárott. Akkoriban azt mondta: "Svoy Lajos püspök úr behunyta a szemét…" Hat év után ez volt az első német mise, és sírtak az emberek.

Marlok István apátplébános Vörösvárra hozza a budai királyi palota várkápolnáját, népiesen a "Zsigmond kápolnát", illetve a "Szent Jobb Kápolnát".

Erről így számol be Marlok István apátplébános:

"A budai királyi palota templomát, a várkápolnát, népiesen Zsigmond-kápolnát vagy Szent Jobb Kápolnát 1769-ben szentelték. Mária Terézia építtette.

A második világháború pusztításai a budai királyi várat és a várkápolnát rommá tették. 1957. febr. 20-án az esztergomi Egyházmegyei Főhatósághoz a pilisvörösvári rk. egyházközség nevében kérelmet nyújtottam be, melyben engedélyt kértem a Várkápolna főoltárának helyrehozására, és helyrehozás után a pilisvörösvári rk. plébániatemplom részére való átadására.

1957. március 12-én dr. Kátay Béla c. apát, ker. esperes budavári plébános engedélyt kapott az egyházi hatóságtól, ill. engedély adott az oltár feltétel nélküli elszállítására azzal, hogy azt a pilisvörösvári plébániatemplomban fogjuk elhelyezni. Március 12-én és 13-án Guth István két részletben Pilisvörösvárra szállította. Feldhoffer György helybeli kőfaragónál tároltuk, aki az alapcsiszolásokat végeztette. A sérült részeket Miereisz György helybeli szobrász teljesen ingyen kijavította. 1,5 m3 tardosi (süttői) márványkövet szállíttattunk Holdampf Sándor süttői kőfaragóhoz, aki többek között új harmadik lépcsőt és a kettétört menzalap helyett új menzalapot készített.

Az oltár felépítését Bicskei Karle István irányítása mellett Vangor György, Koteczki József és Fetter István végezte gondos, hozzáértő alapossággal és óvatossággal. A súlyos darabok elhelyezésénél Wohl Péter ácsmester, Kimmel János ács és társaik segítettek. A végső csiszolást Lada Éva végezte. A hiányzó tabernaculumajtó pótlására Mészáros Lajos budapesti ötvösművész 9000 Ft-ért bronzajtót készített - fényképek alapján - az eredetit alapul véve. Az ajtóba chrisophras és mosachat köveket helyezett. A tabernaculum feletti, öntvényből készült, de törött puttó angyalfej helyett Bicskei Karle István az eredetit pontosan lemásolva, fából újat faragott.

Közben a várkápolna két kupolája beszakadt. A padolat mettlachilapjai is elpusztultak. Dr. Kátay Béla engedélyt adott a megmaradt lapok felszedésére. A Várgondnokság azonban a lapokat nem tekintette egyházi tárgyaknak, s így 8000 Ft-ért engedélyt kaptunk 54 m2 mettlachilap elszállítására. 1800 Ft-ért felszedettük, és Guth István Pilisvörösvárra szállította. A lapokkal a szentélyt burkoltattuk. A szentély oldalfalát alul köröskörül vörösmárvány szegőlappal láttuk el. Az oltár helyrehozása és felállítása - nem számítva a társadalmi munkákat - 67 891 Ft-ba került.

A munkálatok folyamán fáradtságot nem ismerő odaadással a segítségemre volt Angyalos Mátyás egyházközségi gondnok. A szentelési napot sajnos nem érhette meg, tíz nappal előtte váratlanul rosszul lett, szentgyónás, szentáldozás és utolsó kenet után egy órával halálos ágyán felült, s utolsó szavai: "Isten előtti kötelességemet megtettem" után hátradűlt és meghalt.

Az oltárszentelést 1957. november 24-én Shvoy Lajos megyéspüspök felhatalmazása alaján dr. Kátay Béla c. apát, budavári plébános végezte, miközben elhelyezte benne Szent Dilectus vértanú és Szent Peregrinus hitvalló ereklyéit."


Marlok István apátplébános méltatása

Dr. Jablonkay Istvántól (a Helytörténeti Társaság és a Solymári Múzeum igazgatójától)

Pilisvörösvár újkori történetének kiemelkedő jelentőségű személyisége: Marlok István. Mint kívülálló, nem lehetek illetékes Marlok István apátplébános egyházközsége életében betöltött áldásos szerepének megítélésére, mert az igen széles körben köztudott, másrészt nem vagyok vörösvári, de azt sokszor hallottam híveitől, milyen jó lelkiatyja egyházközségének, és hogy milyen sokat tett Vörösvár egyházi népi hagyományainak megőrzéséért, régi egyházi énekek, zenék, szokások és hagyományok felújításával.

Marlok István apátplébánost diákkora óta ismerem, akivel naponta együtt utaztunk budapesti iskoláinkba. Már akkor kirajzolódott elmélyülten tanuló, komoly magatartása. Ám ekkor még nem tudhattuk, hogy általános felkészültsége mellett milyen különös jelentőségű lesz a latinban elért kiváló teljesítménye. Évekkel később kamatozott szorgalma, amikor oklevélfordítói szakértőként kapcsolódott be a nagy levéltárak oklevél-értelmező munkájába.

Egyedülálló jelentőségű munkássága, több évtizedes családtörténeti kutatása, mely a vörösvári lakosok németországi lakóhelyei és leszármazási családfájuk felkutatására irányult. A vörösváriak áttelepülése történetének feltárásán kívül számos Budai járási település újkori történetéről is rendkívüli, eddig nem ismert adatokat tárt fel, hozzájárulva községek történetének teljesebbé tételéhez. Nagy értékű volt közreműködése a kétszáz éves jubileumára készülő fehérvári egyházmegye történetének kutatásában, a sematizmus összeállításában.

Munkájában fáradhatatlan, igényes és pontos. Az 1970-ben megalakított solymári Helytörténeti Társaság kutatómunkájába már a 70-es években bekapcsolódott nagy segítőkészséggel. A felmerülő problémák megoldásához mindig volt irányító tanácsa, a kutatásai során felbukkanó, Solymárra vonatkozó adatokat minden esetben átadta, és a Társaság tanácskozásain mind a középkori, a hódoltságkori és újkori Solymár jobb megismeréséhez adott értékes segítséget. A Társaság a Vörösvár történetét kutató és író Fogarasy Mihály tanárral, kutatóval együtt választotta tiszteletbeli tagjává. (1991. VIII. 2.)

Adalékok Pilis megye török utáni település-történetéhez című munkájából az alábbiakban idézek néhány igen fontos sort:

Pilisvörösvár. Nevét a törököktől kapta. "Pagum Vörös-Vár per Turcam ita appellátum." (PmL.CC VII. 1.) A törökök a mai község területén palánk erődítményt építettek. "Pro securitate commeatus inter Budam et Strigonium, Palanka forma stativa a Törökök ottan építvén, minthogy falai vörösek voltanak, onnand Vörös várnak neveztetett légyen." (Eszt.cs.Fasc.62.Nr.76) Építkezésre igénybe vették a környék templomainak köveit. "…Pro turcico Posterungh… e vicinorum Locorum, seu tunc Praediorum Templorum et Turrium lapidibus devectis aedificati et Palizatis circumdati…" (OL NRA Fasc.859Nr.123). A török világban itt lakott Brko Sztuko, ki 1710-ben már kalászi lakos. (UC 10/36). Őt ajánlják kihallgatandó tanúnak 1714-ben: "… in Pago Kálóz Brko Sztuko… denominát Incolam Kalasziensem, quia tempore Turcarum inhabitavit Vörösvár et fuit venator." (Aug. Bud.3/44). Ugyancsak Kalászon írják össze "Thomas Vörösvarecz" (UC 10/36) nevűt, kit 1711-ben "Vörösváry Thoma"-nak írnak. (UC 11/20) "Ex Veteri Werishcwar" megjegyzéssel anyakönyveztek hat keresztelést 1700. február 4. és május 25. között. A szülők neve szláv hangzású. Nevükkel Vörösváron sem előtte, sem utána nem találkozunk.

1683. "… nem lett volna mit conscribálnom, mivel az elmúlt rettenetes emlékezetű hat száz nyolcvan harom, idest 1683 Török, Tatár, Kurucz haború jarastul fogvast el pusztulvan mindenkor parlagon allvan". (Eszt.cs.24/380) - "peimo Vörös Vár Postarum Magister primus, pie defunctus Stephanus Huszár István factus fuit et nemo tempore eodem adhuc inhabitavit, quam ipse cum sua familia." (Mon.Bud.3/44) Honnan jöttek az új német telepesek? Mint jobbágyok, csak a német földesurak engedélyével vándorolhattak ki. Az adott engedélyekről az egyes német uradalmak külön jegyzőkönyveket vezettek. A fennmaradt kinti protokollumok adatait Werner Hacker kiadott munkáiban publikálta. Betűrendbe szedve sorszámozta a kitelepülőket. Feltünteti az elvándorló nevét, felsége és esetleg gyermekei nevét, az eltelepülés helyét, vagyona után és "Manumissio" fejében kifizetett összeget. Végül közli a levéltári jelzetet és dátumot. Werner Hacker által közölt német kivándorlók közül sokakat tudtunk azonosítani a pilisvörösvári anyakönyvi bejegyzések alapján. Így a helység török utáni település-történetére vonatkozó levéltári adatok közé időrendben ezeket az azonosított anyakönyvi adatokat is besoroljuk.

1688. február 12-én készített "Conscriptio/Beschreibung" szerint: "Wereschwar ist ein von langen Jahren her ganz ruinirt vndt öedes Dorff…alwo die Türkhen eine Balanken gehabt." (HKA ROTE Nr.319).

1689. február 21-én Hierlmann Mátyás érdekében írt levélre a budai kir. Magisztratus 1689. március 18-án azt közöltette Mahlspüren helységbe, hogy betelepülése esetén nem csak földet és rétet kap, hanem támogatni is fogják és kérik tőle "seine Mitnachbarn zur Auswanderung bewegen." 1696-ban vörösvári lakosként írják össze. (UC 63/15) Hörlemann Mátyás Vörösvárott halt meg 1704. máj. 4-én, felesége röviddel előbb, 1704. ár. 26-án.

1689. július 4-i keltezésű patenssel négy család érkezik. A patens szabad átutazást és vörösvári letelepedést biztosít. Eredeti német szövege: "Patent. Ofen den July 1689. an die Gemainde zu Werisch War wegen Vnderkhommung einiger Baurn aus Schwaben. Expeditae sub.Lit.P." Eddig a hátirat. A levél: "Patent Ofen den 4. July 1689. Demnach sich gegenwertige Baurn aus Schwaben, so in vier familien bestehen nacher Werisch War zu begeben, vnd aldor nieder-zu lassen gesunnen. Als ergeheet von Obhabenden ambts wegen an all vnd ieden wass stand, würden, vnd Condition selbe seind, das respective dienstfreundliche erzuchen, an die aber inwohner die gemessene Erinderung, gedachte baurn aldort ohne einige Verhinderung vnter zu kommen, ihren handel vnd wandel mit ackherbau vnd andern ohne jemandes irrn treiben vnd sonsten ihr auf Komen zu nuzen vnd behueff des landt suechen zu lassen, woran beschicht Ihre Königlichen Majestät allergnedigster Willen vnd mainung. Datum." (OL kam.lt.Budai Kam. Adm.Expeditionen. 1689. jul. 4.)

1689-ben Schrambergből jött Vette Christian. (Hasösch 2690) Vörösvárott halt meg 1719. ápr. 24-én 73 éves korában. (Utóbbi bejegyzés bizonyára téves, miután 1667-ben született. - szerző)

1690. aug. 21-én Waldsteigből eltelepül Schmidt Márton (HaHz 1763). Vörösváron halt meg 1713. jan. 6-án.

1691. március 17-én Constantz Constantin Stein helységből feleségével és gyermekével kap elköltözési engedélyt (HaHz 1122). 1694. szept. 21-én feleségével, Pirniger Katalinnal keresztszülő. 1707. júl. 30-án 63 éves korában halt meg Vörösváron.

1691. ápr. 4-én kapott uradalmi elköltözési engedélyt Rangendingenből: Peiter János, Peiter András és testvére Peiter Konrád. (HaHz 1435) Az első vörösvári anyakönyvi bejegyzés: 1693. febr. 22-én keresztelték Mátyást, Peither János és Anna szülő gyermekét. Peither János Vörösváron halt meg 1704. máj. 3-án, 50 éves korában.

1691. márc. 24-én kapott eltávozási engedélyt feleségével és gyermekeivel Weilheimből Wiest György. Egyidejűleg több elbocsájtás Magyarországra. (HaHz 2158) Wiest György 1721. márc. 7-én halt meg Vörösváron 60 éves korában.

1691. márc. 24-én kapott engedéllyel indul el Weilheimből Landolt Konrád. 1704. márc. 12-én Vörösváron "occisus a rebbelibus."

1692. szept. 25-én Wickher Krisztián napszámos, feleségévelés gyermekeivel Tafersweiler helységben vályogházát adóssága fejében hagyja ott, és Magyarországra jön. (HaHz2147) 1709. márc. 8-án halt meg 70 éves korában.

1692. szept. 25-én Eschhendorf helységről indul Magyarországra Fenckher Jakab és felesége Wickher Orsolya. (HaHz 2148) 1696-ban mint vörösvárit írják össze fiával és két lányával. (UC 16/15).

1692. szept. 25-én Manhertz Szilveszter napszámos Eschendorf/Tafertsweilerben adóssága fejében otthagyja vályogházát és jön, mint népes család feje. Vele jön második felesége Fischerné Katalin, feleségének első házasságából született két gyermeke, Fischer János és Fischer Simon, továbbá Manhertz Szilveszternek első házasságából született Manhertz Márton és Katalin nevű gyermeke, valamint a fennálló házasságukból született Manhertz János. Otthon maradt Manhertz Miklós, Manhertz József és Manhertz Anna (HaHz 1269). A családfőt 1696-ban már mint vörösvárit írják össze (UC 16/15). Az otthon maradt Manhertz Miklós később utánuk jött, és 1703. júl. 7-én Vörösváron házasságot kötött Ring Borbálával.

1693-ban Hasenfratz Félix a stühlingeni uradalomnak fizet 12 forintot Manumissio fejében és elindul feleségével Weissenberger Ágotával és Simon, Márton János nevű fiaival. (HasöSch 1301). A család 1696-ban a vörösvári összeírtak között. (UC 16/15) Márton 1710. jan. 21-én Simon pedig 1714. febr. 20-án köt Vörösváron házasságot. Feltehető, hogy a Hasenfratz család stühlingeni uradalomhoz tartozó Endermettingen helységről jött. (Vesd össze HasöSch 1303.)

1695. máj. 27-én Zengerle Meinrád és felesége Zsuzsanna Vörösváron keresztszülő. Zengerle Meinrád pék és testvére Szabina írnak anyjuknak, és Vörösvárra hívják. Hívásukra anyjuk özv. Zengerle Jánosné sz. Mehlknecht Julianna 1699. ápr. 4-én Sigmaringendorfból elköltözik gyermekeihez, magával hozza Zengerle Meinrád születési levelét s vele jön Eszter nevű lánya is. (HaHz 1340 és HaHz 2187) Az anyját hívó Zengerle Meinrád Vörösváron hal meg 1712. nov. 18-án 45 éves korában.

1698. 72 colonus (PmL CP II.22.)
1700. 90 colonus (PmL CP II.29.)
1701-ben már csak 67 colonus. Az ok: "Inde 30 Incolae sequenti aestate abire tendunt." (PmL CP II.31.) Sie gründeten Großkovács M.F.

1704. febr. 5-én öt, márciusban pedig hat, összesen tizenegy haláleset "occisus a rebellibus" megjegyzéssel. Feltehetőleg több áldozat volt, mert "in denen gewesten Krigs Zeiten von den Rebellen vmb Vnser weniges Haab-Undt Guth khomben, der mehrer thail von denen Untterthanen auch Vmb ihr Leben, di ybrigen … nicht als das Leben daruon gebracht." (PmL Instantiae pol.1714.).

1710-ben 10 halotti bejegyzés "pestilentia", illetőleg "in peste mortui" megjegyzéssel. (Bonomi: Die Pest).

1726-ban 78 hospes és 14 házas zsellér. (PmL CP II.93).

1729-ben Eszterházy József Szár és Vörösvár földesura. "Ao 1729, addictis e sua Possessione Vörösvár Colonis, natione Germanis condidit." (Eszt.cs.Raktsz. 176. Nr.25.) "Mit einem auf immer wehrende Zeit dauernten Contract haben sie diese Puszta Szár Ao 1729 zu impopuliren angefangen." (OL Htt lt Urbéri tabellák C 2932. Szár község) Vörösváriak alapították újjá Szár községet.

1730-ban 113 hospes, zsellér nincs. (PmL CP II.136)
1745-ben 924 katolikus. (Conscr. 1745.)
1775-ben 1475 katolikus és 24 Judeai. (PmL CC III.1.)

A fenti munkában Marlok István apátplébános ír még a lelkipásztorokról, a templomról, valamint Budakeszi, Perbál, Pilisszántó, Piliszentiván valamint Zsámbék községek betelepítésének legrégibb időszakáról.

Forráshelyek:

OL = Országos Levéltár
Aug.Bud. = OL E 151 Kamrai lt Acta Augustianorum Budensium
Eszt.cs. = OLP 198 Eszterházy cs. Tatai levéltára
HKA = Hofkammerarchiv. Wien
Mond.Bud. = OL E 151 Kamarai lt Acta Clarissarum Vetero Budensium
PmL = Pest megyei Levéltár
Szfv PL = Székesfehérvári Püspöki Levéltár

Nun eineige Zeilen aus seinem Artikel: "Die ersten Siedler im Ofner Bergland" (Deutscher Kalender 1986. Seite 30-4-306.)

Die ersten deutschen Siedler im Ofner Bergland wurden in Werischwar/Pilisvörösvár angesiedelt. Quellen für die Siedlungsgeschichte sind Matrikelbücher, Konskriptionslisten, Herrschafts-Protokolle.

Jeder, der aus der Herrschaft ziehen wollte, hatte sich beim Grundherrn loszukaufen, sich von der Leibeigenschaft lösen zu lassen. Dafür stellte die Herrschaft den Entlassungsbrief aus.

Matthias Hirlemann kommt am 12. Februar 1688 aus Mahlspüren und zeigt in Ofen beim Stadtmagister ein Empfehlungsschreiben vor, in dem es heißt: … "sie wollen sich als Bauern niederlassen, weil sie bei dermahligen übeall is diesen ganzen Gegend wegen französischen Bandtschazungen undt schwären Durchziehen sich ihren Eltern itzo nicht erhalten… zu ihre Underhaltung an andere Orthen… durch ihre Dienste ein Stückh Brodt zu suchen gezwungen." Am 18. März 1689 bekommen er und seine Geschwister die Erlaubnis. Matthias Hirlemann hat in Werischwar eine Heimat gefunden, er wurde im Hajhre 1696 konskribiert.

Anna Hirlemann aus Mahlspüren heiratete am 26.02. 1702 Johann Dreher. Mit einem von der Kameral-Administration ausgestellten Freibrief kommen 1689 vier Familien nach Werischwar. Der Brief lautete: "Patent. Ofen 4. July 1689. Demnach sich gegenwertige Bauern aus Schwaben so in vier familien bestehen nachher Werisch-War zu begeben und aldort nieder zu lassen gesunnen… ohne einige Verhinderung unter zu kommen."

Die Siedler kamen nicht auf einmal. Die einen kamen aus Österreich, die anderen aus Bayern oder Schwaben.

Aus Österreich kam Essel von murkren. Er heiratete in der Wasserstadt (Víziváros) Ofen a, 8,8.1694 Eva Koperger aus Wien. Sie fanden in Werischwar eine Heimat. Die Weinbauern kamen aus Österreich, so z.B. Josef Bamberle aus Stolzendorf. Loren Koch aus Binkhen, Georg Mittenegger aus Ragniz und Johann Sader aus Stob/Csava. Der Bäcker Friedrich Spiegelberger kam aus Galnaukirch bei Linz.

Aus Bayern kamen: Christof Wagner aus Traunstein, Matthias Carl aus Bibersee und Johann Horn aus Pasberg.

Die meisten kamen aber aus Südwest-Deutschland. Sehr viele kann man mit den Herrschafts-Entlassungen identifizieren z.B.: Christian Fetter kam aus Schramberg im Jahre 1689. 20 Jahre danach waren seine Verwandten der meinung, daß er „vonden Türkhen niedergehauen worden seye” und sie verlangtan die Erlaubnis sein im Waisenbuch habendes Vermögen under Ein ander vertheilen zu durffen. So wurde mit erlaubnis das Geld verteilt, doch Christian Vetter starb erst am 24. 4. 1719.

Sebastian Mirk wurde am 8. 1. 1676 in Meißkirch geboren, als Sohn des heinrich Mirk und der Maria Gräff. Er heiratete 1698 in Werischwar Ursula Ney aus Schlatt bei Hechingen. Ihre fünf Söhne wurden in Werischwar getauft. Die ungarischen Bauern waren erbliche Leibeigenen (ungarisch: örökös jobbágy), die deutschen Siedler hatten das Recht des freien Abzugs. So heißt es z.B.: in der Konskription von 1701, 30 Einwohner von Werischwar hätten die Absicht, im nächsten Sommer weiterzuziehen. Ebendort steht: Kowatsch (heute Nagykovácsi) ist unlängst, vor 5 Monaten mit 14 Schwaben besiedelt worden. Diese ersten Siedler sind von Werischwar gekommen. Eine zweite Übersiedlung aus Werischwar fand im Jahre 1729 statt. Josef Eszterházy, der Grundherr der Gemeinde Werischwar und zugleich der verödeten Ortschaft Sar/Szár begann im August 1729 die Puszta Szaár besetzen mit einem auf immer wehrende Zeit dauernten Conctract, damit sie dort "als treye und gehorsame, wie die Marks Vörösvár Unterhan sich zu zeigen haben".

Im Hajre 1710 grassierte eine verheerende Pestkrankheit. Die Werischwar haben zuerst eine Kirche aus Holz gebaut, nach der im Jahre 1703 erbauten von Maur Pollier Joh. Georg Danckmayr aus Steiner.

1713 war Theresia Streber "Ludimagistra", d.h. Schulmeisterin. 1732 lebte hier Godfried Kernhoffer Homobon, Organist und Schulmeister. Im Jahre 1747 wurde der Schulmeister gleichzeitig "Notar". Sein gehalt betrug wöchentlich einen Kreuzer von jedem Kind, daß Lesen und Schreiben lernen wollte, bzw. Davon nur die Hälfte, wer nur Lesen lernen wollte.

Abtpfarrer IstvánMarlok machte mehrere Studienreisen nach Deutschland, wo er nach der Abstammung mehrerer Werischwarer Familien suchte und fand.

Einmal wurde er in Rotenburg (Deutschland) gefragt, wer er sei. Ich bin der Pfarren in Rotenburg. Na, wir haben gar nicht gewußt, dass wir einen neuen Pfarrer haben. Ja, aber nicht in ihrem Rotenburg, sondern in Ungarn, wo wir auch eine Rotenburg/Vörösvár habenantwortete der Abtpfarren István Marlok.

 

Vissza a tartalomhoz



Johann Mauterer

Zu den Musikern, die schon im 18. Jahrhundert eine führende Rolle im Musiklebender Gemeinde eingenommen haben, gehören die Mauterers. Diese Femilie stammt, soweit dies aus mündlichen Überlieferungen hervorgeht, aus dem Schwarzwald. Jakob Mauterer, geboren am 10. Juli 1824, ist der erste, namentlich aufgeführte Musiker aus dieser Familie. Er starb im Jahre 1902. Das älteste Mitglied des bestehenden Orchesters, der 1887 geborene, alte JohannKozek konnte sich in seinem Leben noch an ihn erinnern. Jakob Mauterers Sohn, Johann Mauterer - geboren am 20. Juli 1871 - war der würdige Nachfolger seines Vaters. Ihm war das große Glück beschieden, sein ganzes leben der Musik widmen zu können, ihr zu dienen, von ihr getröstet und belohnt zu werden.

Es war keine einseitige Liebe und es war kein in den schoß gefallenes Glück; er kämpfte dafür und arbeitete sein Leben lang in aufopfernder Bereitschaft und mit größter Begeisterung.

Als er 10 Jahre alt war, konnte er - Schüler seines - schon gut Geige spielen und als er zwölf war, bekam er das erste Flügelhorn. Herangewachsen, erhielt er als junger Soldat beim Militär eine gründliche musikalische Ausbuldung.

Seine Militärzeit war für seine Tätigkeit als Musiker, für sein ganzes Leben bestimmend. Er war in Budapest Flügelhornist undzwar unter der leitung eines so hervorragenden und berühmten Kapellmeisters wie Richard Fricsay, Vater des weltberühmten Dirigenten Ferenc Fricsay.

Unter der sachkundigen Leitung Fricsays entwickelte sich Johann Mauterer zu einem ausgezeichneten Musiker. Der Dirigent gewann den jungen Werischwarer lieb und ließ ihn nicht nur die meisten Solos spielesn, sondern wollte ihn auch zum Berusmusiker ausbilden lassen. Aber weder Budapest noch Wien lockte den jungen Mann. Werischwar war seine richtige Heimat, dorthin wollte er zurück. Dort wartete ein Mädchen auf ihn, das er bald nach der Abrüstung heiratete.

Johann erbte das Talent und Liebe zur Musik von seinem Vater; nach dessen Tod kam ihm auch der Dirigentenstab zu. Der junge Musiker versah sein Amt als Kapellmeister des Blasorchesters von Werischwar, wie auch 40 Jahre hindurch seine Musikschule als Leiter mit Ernst und Können, mit Freude und Schwung. Johann Mauterer war ein strenger Lehrer gewesen, de von allen seiner Schüler Fleiß und Disziplin forderte. Wer nicht übte oder nicht mitkam, den ließ er glatt durchfallen. Während der ersten drei Jahre gab es nur theoretischen Unterricht und Geigenunterricht. Erst dann als er den jungen Musikanten für reif genug fand, suchte der Meister das richtige Blasinstrument für ihn aus. Als Musiker war Johann Mauterer sehr pedantisch und außerordentlich streng. Als er zu seinem achtzigsten Geburtstag von einer Bekannten beglückwünscht wurde, konnte er nicht umhin, einem alten Musiker vorzuwerfen, daß er vor einigen Jahren während einer Feier, irgendeine Stelle falsch gespielt hatte.

Bezeichnend für seine Ordnungsliebe war auch die Arbeit in seinem Weingarten. Die Bestellung dieses 900 Quadratmeter großen Weingartens war für ihm eigentlich nur eine Ausgleichtätigkeit zur Entspannung. Einen großen Teil der Sommerwochen verbrachte er in seinem Weingarten, wo die Größte Sauberkeit und Ordnung herrschte. Unkraut gab es bei ihm nicht. Auch mit dem Besprengen nahm er es ernst und war beispielgebend. Man sagt ihm nach, er wollte jedes einzelne Rebenblatt gesondert besprengen.

Johann Mauterer ist es zu verdanken, daß die Blasmusik in Werischwar ein hohen Niveau erreichte, so daß sein Orchester nicht nur im Komitat Pest, sondern auch außerhalb des Komitates den besten Namen hatte. Einmal veranstaltete Johann Mauterer eine Schiffahrt nach Wien. Hier spielte sein Orchester in einer Gaststätte und errang dabei einen unerhört stürmischen Erfolg. So einen Applaus in der Heimat der Blasmusik zu erzielen war natürlich nicht leicht!

Der verstorbene Deutschlehrer Georg Hidas-Herbst hat den alten Meister gut gekannt und erzählte einiges über ih. "Wunderschön war der Klang seines Flügelhorns" sagte er nicht ohne Rührung.

"Sielte Johann-Vetter auf seinem Flügerhorn Solo, so füllten sich die Augen der älteren Generation mit Tränen. Aber auch als Geiger war er hervorragend. Alle Mitglieder seines Orchesters spielten auch Streichinstrumente. Auf Bällen, Hochzeiten nahmen sie nach Mitternacht die Streichinstrumente in die Hand und spielten Polkas, Walzer und die beliebsten Operettmelodien. Er war tatsächlich Künstler im Sinne des Wortes."

Auch als Mensch war Johann Mauterer außeerordentlich pedantisch und diszipliniert. Im Laufe seines langen Musikerlebens boten sich ihm unzählige Gelegenheiten Wein, Alkohol ohne Einschränkung zu genießen. Nie hat ihm jemand angeheitert, geschweige denn beschwipst oder betrunken gesehen. Auch in dieser Hinsicht war er beispielgebend und wirkte erzieherisch.

Das Musikleben des Dorfes verdankt ihm unendlich viel. Sein Stiel, seine musikalische Prägung gerieten nicht in Vergessenheit. Auch heute sagen damalige Musiker:

"So hat er gesagt,
so hat er es gewollt,
wo muß das gespielt werden!"

Bis zu seinem 82. Lebensjahr, also bis 1953 blieb Johann Mauterer der leitende Musikführer des Dorfes. So wurden auch sein Vater und sein Großvater genannt. Johann Mauterers 80. Gebrurtstag war aber ein Dorffeiertag. Am 19. Juni 1956 wurden dem 85 Jahre alten, bereits schwerkranken Meister die "Verdienstmedaille für Sozialistische Kultur" und die "Verdienstmedaille für die Pflege der ungarischen Musik" verliehen. (Warum nicht für dei Pflege der deutschen Musik? Autor).

Einige Wochen später, am 13. Juli verschied JohannMauterer. Zum Begräbnis gekommenen Journalisten schätzten die Zahl der Menschen, die Johann Mauterer auf seinem letzten Weg begleitet haben an die fünftausend. Drei Blasorchester nahmen von Johann Mauterer einen Musikerabschied. Es waren zum Großteil ehemalige Schüler, denen er das Musizieren fast unentgeltlich beigebracht hatte.

Das Losungswort das Johann Mauterer seiner Kapelle hinterließ, lautet: "Nur streng zusammenhalten!" Und die Mitglieder beherzigten es.

Der Tod entriß uns einen großen Künstler, Johann Mauterer war nicht nur ein Erzieher des Volkes. Als solche setzte er den Gedanken in die Tat um: Zum Herbeiführen des inneren Friedens muß das Tun von der Liebe und dem Verständnis den Mitmenschen gegnüber und von der Vernunft bestimmt und geleitet werden.

Nach diesem Grundsatz lebte er auch. Da er die Musik liebte, verstand er auch ihren Sinn: Die Musik macht Menschen froh, still, ruhig und nachdenklich. So konnte er es sich aber auch zum Beruf machen: Frohsinn und Freude in die Tiefe des menschlichen Herzens zu senken. Das war der Zweck und die Aufgabe seines Lebens. Wir wissen, er hat dieses Ziel erreicht.

Johann Nick wurde sein Nachfolger als Kapellmeister. Die Werischwarer Musik spielte weiter auf Bällen, bei Hochzeiten und anderen fröhlichen Zusammenkünften und selbstverständlich auch an Staatsfesttagen. Im Jahre 1964 starb Johann Nick. Nun übernahm Josef Vörösvári, der erste Flügelhornist des Orchesters, die Leitung. Zu dieser Zeit spielte die Kapelle seltener, als in den vergangenen Jahren. Im Dorfe veranstaltete man jährlich mehrere Schwabenbälle. Die Musiker spielen im Fasching, zu Ostern, Pfingsten und auf dem Traditionellen Kathereinball sowie auf dem Ball der Feuerwehr. Bei Staatsfeierlichkeiten setzt die Kapelle ihre Ehre darein, freiwillig zu spielen.

Diese Gelegenheiten und die Einladungen zu größeren Hochzeiten hielten das Orchester zusammen. Mögen diese begabten Künstler mit ihrem fröhlichen Spiel auch in Zukunft vielen Musik- und Tanzfreunden zu guter Stimmung, Heiterkeit und Entspannung verhelfen.

Unter der erzieherischen Tätigkeit wuchsen von mehreren Jahrzeiten Generationen junger Musiker heran, die dann in den drei Blasorchestern der Gemeinde musizierten.

Unter ihnen spielte aber auch weiterhin die "Kapelle Mauterer" die zentrale, führende Rolle nicht zuletzt auch deshalb, weil ihre Mitglieder auch als Kirchenmusiker beträchtliches leisteten. Ihr Leiter war nicht nur ein weithin bekannter, berühmter Flügelhornist, sondern auch ein hervorragender Geiger, der sich als solcher zur Zeit der Stummfilme vier Jahre lang auch im örtlichen Kino unter der Begleitung eines Pianisten betätigte. Darüber hinaus war er zwischen 1927-31 auch Dirigent des Handwerkerchors von Werischwar. Davon zeugen die kleinen Plaketten, die er 1927 für seine Sänger anfertigen ließ (Ein Stück hat sein adoptierter Sohn Johann Mauterer junior im Familienarchiv unter den vielen Ehrendiplomen und Auszeichnungen aufbewahrt.)

Die Musikkapelle Mauteres hält das Niveau der Kapelle weiterhin hoch und bleibt dem Namen "Mauterer" treu. Sie halten streng zusammen.

Quellenwerke von:
Franz Szeitl
Dr. Friederich Wild
Michael Fogarasy-Fetter

 

Vissza a tartalomhoz



Moór Anna

Rehák Józsefné Moór Anna 1774-ben született. 1790-ben, 16 éves korában csatlakozott az alakuló Kelemen László-féle első magyar színjátszó társasághoz.

1790-ben hangzott fel először magyar szó fővárosi színpadon. Legnagyobb színészi sikerét Moór Anna aratta. A lelkesült közönség egyszer félóra hosszat tapsolta. Mikor fellépett, szépségével és tehetségével hódított. A közönség igen megbecsülte.
A hősi és érzékeny játékokban impozáns megjelenésével, egyszerű, természetes és megindító szavalásával egészen elragadta a nézőt. Kazinczy Ferenc is melegen emlékezik meg róla. Följegyzéseiben ezek olvashatók: "Szava, állása, mozgásai, különösen az a mesteri kéztartás is csudálást érdemle."

Moór Annának nem lehetett panasza a kritika és a közönség méltánylására. Dicsérték egyszerű, természetes, szívhez szóló játékát és impozáns megjelenését. 1792-ben ellentábor keletkezett a Kelemen-féle színtársulatban. Az ellentábor botrányai miatt Moór Anna felmondta állását. Emiatt tönkrement volna a társulat. Podmaniczky intendáns kérésére visszatért, és még néhány évig Pesten, illetve vidéken szerepelt. "A Rómeó és Júlia első magyar előadását 1793. március 13-án a Kelemen László-féle első magyar színjátszó társaság a budai Várszínházban tartotta. A dráma német átültetésből, Kun Szabó Sándor fordításában jutott magyar színpadra."

Egy évvel később, 1794-ben Kolzsvárott mutattak be Schakespeare-drámát. ("Felsőbbeknek Engedelmével… 1794-ik esztendőben Boldogasszony havának 27. napján.") Ezt Kótsi Patkó János direktor mutatta be. A főbb szerepek közül Hamletet Kótsi úr, Laertest Sáska úr, Opheliát pedig Anna Mária Kis Asszony, aki később Moór Anna néven ismert drámai színészlő lett. (Füles 1981. IX. 18-i száma.)

A Kelemen László-féle színtársulat 1796-ban megszűnt a fővárosban. A színészet azonban tovább élt. Rehákné Moór Anna nem bírván a versenyt Kántornéval és Szépataki Rózával (Déryné), nyugállományba vonult. (Csipketisztítással kereste a kenyerét.)

A színészettől visszavonulva Rehák József pesti ügyvédhez ment feleségül, aki 1828-ban birtokot vásárolt Vörösvárott, és ideköltözött feleségével, Moór Annával. Rehák József kb. 60 éves korában Vörösvár postamestere lett.

Moór Anna színészi, saját kezűleg varrt ruháit múzeum őrzi. A róla készült olajfestmény Budapesten élő rokonainál van.

Moór Anna 1842-ben halt meg. Az akkori Solymár utcai temetőben temették el. Tetemét 1927-ben exhumálták és vitték át a jelenlegi temetőbe, ahol a sírja a temető közepén helyezkedik el.

Rehák József postamester 78 éves korában pápai engedéllyel feleségül vette az akkor 33 éves Rehák Hozefa Friederikát. 10 éves házasság után, 1854-ben halt meg. Pesten temették el.

A Moór család Felsőőrről (Oberwart-Burgenlandból) származik.

1989. XI. 4-én így ír a Film Színház Muzsika:

"Moór Anna 1790-ben kezdte színészi szereplését. Kezdetben pesten a Kelemen-féle színtársulatnál, 1797-98-ban Kolozsvárott színésznő. Szereplését Kántorné és Széppataki Rózsa (Déryné) korszaka szakította meg. Még 40 éves sem volt, amikor megvált a színpadtól.

A továbbiakról annyit tudunk, hogy Rehák József Vörösváron birtokot vásárolt, s mindketten odaköltöztek 1828-ban.

Természetesen Pilisvörösvárra mentem felkutatni, mi őrzi ott még a nemzet első nagy színésznőjének emlékét.

Fölvilágosítóm és útbaigazítóm Fogarasy Mihály nyugalmazott pedagógus, aki sok évtizede szorgos, áldozatos és szakszerű társadalmi munkában gyűjti és kutatja a község több évszázados történeti tényeit.

Az ő kalauzolásával jutottam el Moór Anna sírjához. Az eredeti temetkezési helyről el is költözött a sír: 1927-ben - exhumálás után - a község és a bányatelep között volt temetőből a mai temetőbe vitték földi maradványait.

Labbant Lajos plébános úr volt szíves megnézni Rehák Józsefné, szül. Moór Anna halotti bejegyzését. 1842. május 27-én halt meg 69 éves korában. A nagykovácsi esperes temette el.

Rehák József odaköltözésük után postamester lett Vörösvárott. Lakásuk a postahivatalban volt. Rehák József felesége halála után újranősült.

Moór Anna neve és sírhelye mindinkább feledésbe ment. Pilisvörösváron azonban Fogarasy Mihály jóvoltából az iskolások ápolják. A síremlék színpadnyílásra emlékeztet.

Moór Marianna számára újdonság volt a hír, hogy szépanyja temetkezési helye az ő budaligeti otthonához oly közeli Pilisvörösváron található. Autóba szálltunk, hogy fölkeressük. A községházán Keszléri József tanácselnök örömmel üdvözli, hogy a népszerű színésznő felkereste ősi elődjét. Fogarasy Mihály elkísér bennünket a sírhoz, ahová Marianna virágcsokrot helyez el. A temploban megcsodáljuk a gyönyörű keresztelőkutat, melyet kb. 150 évvel ezelőtt Moór Anna ajándékozott a templomnak. Moór Anna rokonai még most is élnek az ausztriai Oberwarth (Felsőőr) községben."

Sas György újságíró

 

Vissza a tartalomhoz



Muttnyánszky Ádám


Dr. h. c. Muttnyánszky Ádám (1889-1976)

Írta: dr. Ludvig Győző és dr. Bánki Imre

Budapesten született 1889. október 4-én. Szülei Budapesten laktak a II. kerületben. 1896. november 7-én Solymáron vettek házat, és később ideköltöztek. Édesapja járásbíró, 1907-től táblabíró volt. 1913-ban vonult nyugalomba. Édesanyja 1906-ban, édesapja 1920-ban halt meg. Őket Solymáron temették el.

A hat testvér közül ő volt a legfiatalabb. Édesanyjuk korai halálát követően Erzsébet nővére fogta össze a családot.

Elemi népiskolai tanulmányait Budapesten, a II. ker. Toldy Ferenc utcai elemi népiskolában, gimnáziumi tanulmányait a budapesti II. ker. Kir. Egyetemi Katolikus Főgimnáziumban fejezte be. A Kir. József Műegyetemen 1911-ben kitűnő minősítésű gépészmérnöki oklevelet szerzett.

Czakó Adolf professzor, az Alkalmazott Szilárdságtan Tanszék vezetője meghívta a kiváló képességű fiatal gépészmérnököt tanszékére tanársegédnek. 1911. szept. 1-jétől 1913. aug. 31-ig töltötte be ezt az állást.

1913. október 1-jén önkéntes évének letöltésére bevonult. Az időközben kitört háború miatt csak 1916 novemberében szerelhetett le. 1916. december 1-jén újra elfoglalta állását a Műegyetemen, adjunktusi beosztásban. 1917. július 1-jén azonban ismét behívták katonai szolgálatra. 1918 novemberében szerelt le véglegesen. Összesen 55 hónapig teljesített katonai szolgálatot. Ebből 26 hónap volt az első arcvonalbeli harctéri szolgálat. A legnehezebb helyzetekben tanúsított kiemelkedő helytállásáért 4 alkalommal tüntették ki.

1918. november 21-től 1920. május 31-ig a Műegyetem Műszaki Mechanikai Tanszékén adjunktusi beosztásban tevékenykedett.

A bányaüzem mérnöke

Édesapja 1920-ban bekövetkezett halálát követően a megélhetés gondjai arra kényszerítették, hogy a műegyetemi állásától megváljon. A Budapest-vidéki Kőszénbánya Rt. pilisvörösvári bányaüzemében helyezkedett el. 1920. június 1-jén mérnökként kezdte itteni munkásságát. Később a gépészet üzemvezetője, végül gépészeti főmérnök lett.

Több akna és az ezekhez tartozó valamennyi létesítmény gépészeti berendezéseinek (aknaszállítógépek, ventillátorok, szivatyúk, két szénosztályozó, kötélpálya, egy nagyvasúti rakodó, egy kisvasút, 14 db kazán, 4 db gőzturbina, 5 MW teljesítményű villamos központ, továbbá öntő-, kovács-, esztergályos-, lakatos- és tekercselő műhelyek) folyamatos, biztonságos és lehető leggazdaságosabb üzemeltetési feltételeinek megteremtése és fenntartása volt Mutnyánszky Ádám feladata.

Itteni működésének megkezdésekor a bányaüzem gépei és felszerelései a korábbi háborús gazdálkodás következtében meglehetősen leromlott állapotban voltak. Gyakoriak voltak az azonnali beavatkozást igénylő, komoly üemzavarok. Ezekről és az elhárításukra tett intézkedésekről, a végzett számításokról, méréskről feljegyzéseket készített. Ezek négy vastag füzetet töltenek meg. Megállapítható ezekből, hogy kiváló műszaki érzékkel, a legkényesebb igényeket is kielégítő számításokkal oldotta meg feladatait, szinte tudományos alapossággal. Későbbi egyetemi előadásainak és tankönyveinek példaanyagát részben ezek alkotják. Jogosan emlegette büszkén, hogy néhány évi munkálkodása után megszűntek a bányában a gépi berendezések váratlan, azonnali kijavítást igénylő üzemzavarai, amelyek korábban szinte mindennaposak voltak.

A bányaüzem sokoldalú gépészmérnöki feladatainak ellátása mellett gondot fordított arra, hogy a falusi élet elszakítottságában is lépést tartson a műszaki élet fejlődésével. Ismeretei bővítésére külföldről rendelt szakkönyveket és folyóiratokat, havonta 80-90 pengőért, ami akkoriban jelentős összegnek számított.

Muttnyánszky Ádám minden munkáját igen lelkiismeretesen oldotta meg. Jellemző erre a következő szomorú esemény. A bánya illetékesei 1930-ban elhatározták, hogy az öt évvel korábban felhagyott, majd betömedékelt Erzsébet akna védőpillérében maradt szenet a Solymár akna felől hajtott vágatokkal megközelítik, majd ezt követően kitermelik. Az úgynevezett Schmidt-féle eljárással kívánták elzárni a triász vizeket. A szükséges mérések és számítások elvégzésével Muttnyánszky Ádámot bízták meg. Vizsgálatai alapján Muttnyánszky Ádám arra a következtetésre jutott - lásd az 1930. máj. 15-én kelt bejegyzését a bányában vezetett 3. füzetében -, hogy a bányaüregekből a vizet ki kell emelni a külszínre, s a vízszintet le kell süllyeszteni. A bányaüregeket nem ürítették ki, és a vízszintet nem süllyesztették le.

Ami várható volt, bekövetkezett. 1933. jún. 28-án - amikor a védőpillérben lévő szén fejtése során mintegy 80 méterre megközelítették már az egykori Erzsébet aknát - víz, majd iszap tört be a Solymár akna felől hajtott vágatba, lezúdult ide az egykori Erzsébet akna tartalma, 11 bányász útját elvágta a külvilágtól. Két bányász a vízbetörés pillanatában életét vesztette. Kilenc bányászt 85 órai megfeszített - szinte hősiesnek nevezhető - munkával élve sikerült kimenteni a Solymár akna felől magukat előre küzdő mentőcsapatoknak. Az anyagi kár is óriási volt. Mindez elkerülhető lett volna, ha Muttnyánszky Ádám vizsgálati eredményeit figyelembe vették volna.

Első tudományos publikációja csak a bányaüzem megszüntetésének idején (1940-ben) jelenhetett meg, ugyanis a bánya igazgatósága nem adta beleegyezését kész dolgozatainak közzétételéhez. Indoklásuk szerint a részvényesek érdekeit sérti, ha a konkurencia megismeri és alkalmazza a cikkekben szereplő megoldásokat.

Munkái közül kiemelkedő jelentőségű, ezért az alábbiakban vázlatosan ismertetjük "Az aknaszállítás néhány problémája" c. dolgozatát. E dolgozat tárgya a következő: Tömeges száltörések miatt igen alacsony volt az aknaszállító gépek köteleinek élettartama mind Lipót aknán, mind Solymár aknán. Rendkívül érdekes az, hogy a tömeges száltöréseket a két aknán teljesen eltérő okok idézték elő, és ezért teljesen eltérő módon kellett kiküszöbölni azokat.

A Lipót aknai aknaszállító gép dobjára két rétegben futott fel a kötél. A második rétegben felfutó kötél helyenkénti relatív elmozdulását - amit dolgozatában a kötél átdobásának nevez - figyelte meg. Megfigyelte azt is, hogy a tömeges száltörések ezeken az átdobási helyeken lépnek fel. További megfigyelései során tisztázta, hogy ezeken a helyeken milyen járulékos igénybevételek lépnek fel, és tisztázta, hogy milyen szerkezetű kötéllel lehetne ezeket a járulékos igénybevételeket csökkenteni. Az új szerkezetű kötél alkalmazását követően az eredmény igen jelentős volt. A régi szerkezetű kötél élettartama min. 98 000, max. 170 000 emelés volt. Az új szerkezetű kötél élettartama min. 236 000, max. 411 000 emelés volt. Ezek a számok önmagukért beszélnek.

Solymár aknán csak egy rétegben futott a kötél a dobra. Ezért kötélátdobási jelenségek sem léptek fel. Ennek ellenére itt is tömeges száltörések voltak. Ismét gondos megfigyelésekbe kezdett. Amikor az emelések számának függvényében ábrázolta a drótszáltörések számát, olyan összefüggés adódott, amiből kifáradásra lehetett következtetni. A kifáradást ismétlődő igénybevételek, ez utóbbit pedig lengések okozhatják. Ezért 9 tömegű lengőrendszerként modellezte az aknaszállító berendezést, és meghatározta ennek saját frekvenciáit. Az elvégzett igen munkaigényes számítások azt mutatták, hogy a rendszer harmadik saját frekvenciája alig függ a kasok helyzetétől és a meghajtómotor fordulatszámához közeli érték. Mivel ezen a helyen nyílfogazású fogaskerekek kapcsolódtak egymáshoz, és ezeknél alapvető fontosságú, hogy tengelyirányban akadálytalanul eltolódhassanak, és a Solymár akna szállítógépén a kis fogaskerék tengelyének nem volt semmi játéka tengelyirányban, ezért kézenfekvő volt, hogy ezt a játékot lehetővé kell tenni. A csapágy perselyének kisméretű megrövidítésével tették ezt lehetővé. Ezt követően a kötelek élettartama mindinkább fokozódott. Mielőtt a kis fogaskerék játékát lehetővé tették, a kötelek élettartama min. 55 000, max. 115 000 emelés volt. A játék lehetővé tétele után az élettartam min. 105 000, max. 299 000-re nőtt.

Ezt a dolgozatát szerette volna doktori értekezésnek benyújtani, de a bánya igazgatóságának említett visszautasítása miatt ezzel a szándékával felhagyott.

1938. december 1-jén - szembetegsége miatt orvosi tanácsra - a bányaüzemtől nyugalomba vonult.

Az egyetemi tanár

1938 júniusától 1939. aug. 31-ig fizetéstelen tanársegédi kinevezést kapott a II. Gépszerkezettani (ma: Gépelemek) Tanszékre, ahol Herrmann Miksa professzor felkérésére átvette tőle az alkalmazot mechanika tárgy előadásait. 1939. szept. 1-jétől 1940. szept. 30-ig ugyanitt fizetéstelen adjunktus.

1940. okt. 1-jétől a III. Gészerkezettani Tanszéken adjunktus. 1941 júniusában megbízást kapott az Aerodinamika Tanszék laboratóriumának vezetésére. Bresztovszky professzor 1941-ben bekövetkezett tragikus halála után - helyettesként - ő adta elő a Műszaki Mechanikai Tanszék tárgyait. 1942. szept. 1-jétől ny. r. tanári kinevezést kapott a tanszék vezetésére.

Tevékenységét a már részben elavult tananyag korszerűsítésével kezdte. Irányításával teljes átdolgozásra került a hallgatók részére kiadandó feladatok és szigorlati kérdések. A mechanikai oktatás hatékonyságának növelésére elhatározta, hogy előadásainak teljes anyagát jegyzetként közzéteszi. A Statisztika jegyzet nagyobbik fele már 1944 decemberében nyomtatásra készen állt. 1945-ben a jegyzet nyomtatásban megjelent.

A harcok lecsendesedése után csak a még megmaradt ingóságok mentésére lehetet gondolni. Ezeket két laboráns segítségével a központi épület magasföldszintjén kiutalt két kis szobába szállította át.

Az oktatómunka kényszerű szünetét Muttnyánszky professzor a jegyzetírás folytatására használta fel. Ebben kiváló és önzetlen segítője volt Jaczkó Emil adjunktus, aki 1918-20-ban is tanszéki kollégája volt. A professzor által megfogalmazott jegyzetoldalakat Jaczkó adjunktus - gyöngybetűivel - vegyileg kezelt sárga papírra írta speciális tintával. Az ábrák is így készültek.

Muttnyánszky professzor érdeme is, hogy az oktatás 1945 áprilisában megkezdődhetett (fűtetlen, ablak nélküli tantermekben). A mostoha körülmények (élelmezés, lakás, közlekedés) ellenére a diákok nagy igyekezettel vettek részt az előadásokon, és jó részük eredményes vizsgát tett.

E nehéz időkben mutatkozott meg igazán Muttnyánszky professzor emberi nagysága. Saját érdekeit hátérbe szorítva, a mérnökképzés ügyét tartotta fő feladatának. Mindenkin - főleg diákjain - igyekezett segíteni. Leleményességével, gyors és határozott intézkedéseivel ez többnyire sikerült. Bízott a jobb jövőben, és ez a hit tanítványait és munkatársait is magával ragadta.

1947 tavaszán megkezdődött a műszaki mechanikai épület három emeleti szobájának újjáépítése. Emlékezetes az a júniusi nap, amikor a tanszék ide visszaköltözhetett. Ezt követte a tanszéki laboratórium újjáépítése. Közben Muttnyánszky professzor irányításával új feladatok, oktatási falitáblák és demostrációs eszközök készültek (pl. a pörgettyűmozgás demonstrációs eszközei).

Időközben a Műegyetem tantermeit és rajztermeit is újjáépítették, így Muttnyánszky professzor egyre javuló körülmények között végezhette oktató munkáját, bár az ötvenes években megnehezítette ezt a kellően át nem gondolt oktatási reform, az erőltetett szakosítás és más intézkedések. Ő - bölcsen - mindig megtalálta azt a megoldást, ami a mérnökképzés és a hallgatók szempontjából a legmegfelelőbb volt.

Jegyzeteinek anyagát - 1950-től kezdve - teljesen átdolgozta, és azok a Tankönyvkiadó gondozásában egyetemi tankönyvként jelentek meg.

1959. okt. 1-jén, 70 éves korában nyugalomba vonult.

A Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának centenáriuma alkalmával, 1971. okt. 7-én a Budapesti Műszaki Egyetem tiszteletbeli doktorává avatták.

1976. aug. 2-án hunyt el. A solymári temetőben lévő családi sírboltjukban helyezték örök nyugalomra.

Születésének 100. évfordulója idején ünnepi megemlékezéseket rendeztek a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ennek keretében
- bronz mellszobrát leleplezték az egyetem parkjában,
- lelepleztek egy táblát a K.a. 51-es terem bejáratánál, kerámiatábla felirata jelzi, hogy azt a termet a továbbiakban Muttnyánszky Ádám teremnek nevezik;
- könyveiből, jegyzeteiből, tudományos dolgozataiból kiállítást rendeztek a Központi Könyvtárban;
- négy előadás keretében méltatták tevékenységét és
- megkoszorúzták a solymári temetőben lévő sírját.

Emlékét megkülönböztetett tisztelet övezi a Budapesti Műszaki Egyetemen és hazánk mérnöktársadalmában.

Katonai kitüntetései:
1. Másodosztályú ezüst vitézségi érem (1915.)
2. Bronz vitézségi érem (1916.)
3. Bronz signum laudis a kardokkal (1917.)
4. Károly csapatkereszt (1918.)

Polgári kitüntetései:
1. Kormányzói elismerés nemzeti szempontból értékes szolgálataiért (1929.)
2. Magyar Népköztársasági Érdemérem arany fokozat (1950.)
3. Kossuth-díj ezüst fokozat (1952.)
4. A felsőoktatás kiváló dolgozója (1953.)
5. Munka Érdemrend (1959.)
6. A Budapesti Műszaki Egyetem tiszteletbeli doktorává avatták (1971.)

Dolgozatai:
- A drótkötelek élettartama. Technika, 1941. 4. szám.
- Siklófék laza féktuskóval. Technika 1941. 10. szám.
- Az aknaszállítás néhány kötélproblémája. Bányászati és Kohászati Lapok, 1942. 1. szám.
- Hozzászólás dr. Thamm István: "függőleges tengelyű Sharpless-típusú szupercentrifugák elsőrendű kritikus fordulatszámának meghatárzása" c. cikkéhez. GÉP, 1955. 8. szám.
- Méretezés ismétlődő összetett igénybevételre. Járművek, Mezőgazdasági Gépek, 1956. 5. szám.

Tankönyvei:
- Statika. Tankönyvkiadó, Budapest, 1951. (8 kiadása jelent meg.)
- Szilárdságtan. Tankönyvkiadó, Budapest, 1956. (4 kiadása jelent meg.)
- Kinematika és kinetika. Tankönyvkiadó, Budapest, 1957. (5 kiadása jelent meg.)

Szakkönyvek, amelyekben társszerző:
- Síkban görbe rudakról. Mérnöki Továbbképző Intézet, Budapest 1941.
- A felvonókötél. A "Felvonók" c. könyv III. fejezete. Szerk.: Pattantyús-Á. Géza. Mérnöki Továbbképző Intézet, Budapest, 1945.
- Bányászati Kézikönyv. Első kötet. Szerk.: Boldizsár T. Kinematika, kinetika és szilárdságtan fejezetek. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1956.
- Műszaki értelmező Szótár. Szerk.: Palotás László. A 4. kötetben a Mechanika és a Lengéstan fejezetek társszerzője. Terra, Budapest, 1959.

Vissza a tartalomhoz



Ohmüllner Márton

Született Torbágy községben 1897. október 16-án. Pappá szentelték 1923. június 25-én. Káplán volt Budakeszin 1923-27-ig, mjad Zsámbékon 1927-31-ig. Plébános volt Vértesacsán 1931-34-ig, majd Pilisvörösvárott 1934-39-ig.

Szemináriumi lelkiigazgató Székesfehérvárott 1939-51-ig. Vértesbogláron plébános volt 1951-64-ig, és 1964-től nyugalomba vonult.

Meghalt 1975. január 9-én. A székesfehérvári Szemináriumi templom kriptájában helyezték örök nyugalomra.

Nyugdíjas éveiből másfelet Alsószentivánon töltött, a többit a székesfehérvári papi otthonban. A halál a budapesti Széher úti kórházban érte utol. A lelkek szolgálatában megfáradt testét 1975. január 16-án helyezték örök nyugalomra.

Papi életének fő tevékenysége a gyóntatás volt. Az ország minden részéről jöttek hozzá a hívek, hogy mindig nyitott gyóntatószékében megtisztuljanak, bajaikban vigaszt és eligazítást kapjanak. Mindenkinek mindene volt. Nagyon szerette a szegényeket, a betegeket és a bűnösöket. Erre tanította a székesfehérvári egyházmegye papságának nagy részét is, akiknek tanára és lelkiigazgatója volt. Búcsúszavaiban is ezeket mondta: "A boldog papi élet alapja a becsületes iparkodás az állandó kegyelmi állapotra, a keresztek alázatos elfogadása és megszentelése, és az osztatlan beállítottság, hogy a Urat akarom, és csak az Úrnak szent akaratát akarom jó- és balsorsban egyaránt. Csak annak a papnak tanúságát fogadják el, akinél a tanítás és az élet szent összhangban áll."

Mindenben Isten akaratát kereste, és mindent az örök élet szempontjából nézett és értékelt. Jézus és Mária Szíve iránti tiszteletnek buzgó apostola volt. Mindig szolgálatkész volt a lelkekért. Utolsó üzenete lelki öröksége: "Számomra az élet Krisztus, a halál nyereség. Légy hűséges mindhalálig, és neked adom az élet koronáját."

Hiszünk és bízunk abban, hogy Márton atya igazi papi életéért a mennyei atyánál megkapta égi jutalmát.

"Ohmüllner Márton vértesboglári plébános valóban rendkívüli és tiszteletreméltó és kiemelkedő emberek sorába tartozik. Énnekem, aki e néhány sort írom, nem volt vele közvetlen kapcsolatom, mert nyugalomba vonulása után én itt a harmadik plébános vagyok. Boglári hívek vallomásából összefoglalva csak annyit írhatok, hogy bizonyos szempontból Mindszenty bíboroshoz hasonlóan őrködött Vértesboglár népe fölött, hogy a megalkuvás és hitetlenség szelleme meg ne rontsa. Nagy érdeme itt az, hogy ezt nagy részben élete példájával és felvilágosító tanításával el is érte.

Vértesboglár, 1991. május 17.

Vitéz Tivadar s. plébános"

Pfarrer martin Ohmüllner kam aus Vértesacsa nach Werischwar. Schon im Ersten Weltkrieg hat er sich entschlossen, Priester zu sein. In Werischwar war er für alle Gläubigen ein Beispiel. Er Lebte sehr einfach. In seinem Schlafzimmer standen insgesamt ein Bett, ein Tisch, ein Schrank und ein Stuhll mit Lavor. Die Bettler sind nie forgeschickt worden.

Für sie waren die "Peterfillér" immer vorgerichtet. Mit der Güte des Pfarrers wurde - leider - oft Mißbrauch getrieben.

Als er hörte, daß ich arbeitslos bin (1938.), rief er mich zu sich und von nun an war ich an der pfarre angestellt. Die Matrikeln habe ich geführt. Einmal fragte ich ihn: Warum bestellen Sie aus Deutschland so viele zeitschriften und Zeitungen?

"Weil die katholische Schriftleiutng überlebt jetzt in Deutschland sehr schwere Zeiten, wir müssen ihnen behilflich sein." (1939.)

Er lebte wie ein heiliger, half allen Menschen, war immer höflich und hilfsbereit. Die Kirchenkleider waren immer schneeweiß, er selber war aber immer einfach angezogen.

Ich freue mich heute noch, daß ich in seiner Nähe mehrere Monate erlebenkonnte.Sein Leben gab mir für mein ganzes Dasein und Denken ein dauerndes Beispiel. Auch meine erste Lehrerstellung kann ich ihm verdanken. Damals war ich schon drei Jahre arbeitslos. Am Ende des Jahres 1938 nahm auch er teil an der Einweihung der neuen Bürgerschule. Während der 5 Jahre (1934-1939.), die er in Werischwar verbrachte, hatte er viele katholische Vereine gegründet und die Kirchengemeinde verstärkt. Die Kirche war an Sonn- und Feiertagen immer voll. Auch Männer und Burschen waren in der Kirche zu sehen.

Martin Ohmüllner hatte besonders die Armen und die Alten gerne. Der Beichstuhl war immer besucht. Aus dem ganzen Land besuchte man ihn im Beichtstuhl. 1939 konnte ich von ihm bei seinem Begräbnis Abschied nehmen. Solange ich lebe, werde ich ihn nicht vergessen. Sein Leben, sein Beispiel hat mich immer auf dem richtigen Weg gehalten.

Michael Fogarasy-Fetter

Wird MartinOhmüllner heiliggesprochen?

(Aus einer unbekannten deutscher Zeitung.)

Viele Priester in Ungarn sind aus unserem Volk hervorgegangen. Viele haben durch ihre Tätigkeit hervorragende Arbeit geleistet und dank dessen hohe Auszeichnungen und kirchliche Posten erhalten. Heiliggesprochen wurde noch keiner. Jetzt gibt es in Ungarn eine Bewegung im Volk, die sich bei einem Sohn unseres Volkes gerade dafür einsetzt. Martin Ohmüllner ist der älteren Generation aus dem Ofner Bergland bekannt. Er wurde in Kleinturwal/Torbágy geboren. Bis zu seiner Berufung zum Regens des Priesterseminars in Stuhlweißenburg 1939 hat er ausschießlich in deutschen Gemeinden gewirkt: in Wudigeß/Budakeszi, Schambek/Zsámbék, Otschan/Vértesacsa und Werischwar/Pilisvörösvár.

Ohmüllner hat durch seine anziehende Persönlichkeit schondamals viele Menschen beeindruckt. Man sprach nur mit Hochachtung von ihm und hielt ihn für einen vorbildlichen Priester.

Ind der Kriegsgefangenschaft im Ersten Weltkrieg wurde ihm klar, daß er als Priester für die Menschen arbeiten muß. Am 25. Juni 1923. ist er zum Priester geweiht worden. Nach seiner Tätigkeit in der Pfarrseelsorge in den schon erwähnten vier Gemeinden berief ihn der Stuhlweißenburger Bischof Svoy 1939 in die Bildungsarbeit bei den angehenden Priestern seiner Diözese als Regens des Seminars. Als 1951 viele Priesterseminar aufgelöst wurden, darunter auch das von Stuhlweißenburg, ist Pfarrer Ohmüllner zunächst nach Vértesboglár versetzt worden. 1964 ging er hier in pension. Seine letzten Lebensjahre verbrachte er im Altersheim im Gebäude des ehemaligen Priesterseminars in Stuhlweißenburg, also in seiner früheren Wirkungsstätte.

Unermüdlich ar "Vater Martin" im Beichtstuhl tätig; aus dem ganzen Land kamen, besonders in seinen letzten Lebensjahren, Menschen mit ihren Anliegen zu ihm, um sich Trost und Rat zu holen. Er war für alle da.

Ob Martin Ohmüllner im strengen kirchlichen Sinn des Wortes "heiligmäßig" gelebt hat, darüber wird die Kirche in einem langen, ermüdenden Verfahren entscheiden, das noch gar nicht eingeleitet ist. Für uns Deutsche aus Ungarn bleibt er auch so ein unvergessener Sohn des Volkes, der vorbildlich gelebt und segensreich gewirkt hat.

Ohmüllner Márton mindenben Isten akaratát kereste, és mindent az örök élet szempontjából értékelt. Szerinte "csak annak a papnak tanúságát fogadja el a nép, akinél a tanítás és az élet szent összhangban áll."

Márton atya halála után egy Szlovákiában élő magyar hölgy így nyilatkozott róla:

"Márton atya életének jelmondata ez lehetne: Mindent a lelkekért! Fáradtságot nem ismerve, mindenkor segítő szeretettel fordult a problémákkal küzdő szenvedő embertársai felé. Minden egyes találkozásunk szavakkal le nem írható lelki élmény volt. Egész lényéből áradó lelki derű, megértő és együttérző szeretet szinte azt sugározta, hogy lelkünkbe lát, és magáévá tesz minden problémát, gondot, melyet feltárunk előtte, mert neki minden a lélek békéje, megnyugvása. Szavainak és hangjának megnyugtató biztonságot adott, és olyan egyszerűen, alázatosan adta utasításait, tanácsait, hogy én mindig azt éreztem, hogy nagyon közel áll hozzá a jó Isten. Sokat imádkozott értem, s imáinak még akkor is éreztem hatását, amikor már meghalt."
(L. Veronika 1975. ápr. 21., Komárom)

Márton atya nyugdíjas korában is sokat dolgozott lelkipásztori munkában, állandó gyóntató a székesfehérvári szemináriumi teplomban. Fáradhatatlan volt a gyóntatásban. Egy alkalommal a sekrestyés nővér azzal küldött el egy gyónót, hogy Márton atya már nincs itt, és bizonyára fáradt is lehet már. Mikor Márton atya ezt megtudta, nagyon szigorúan meghagyta a nővérnek: Soha egyetlen gyónót se küldjön el, mert egyetlen lélek sokkal drágább és értékesebb, mint a világ összes kincse!

A háború kellős közepén behívót kap és a frontra, majd orosz fogságba kerül, ahol Nemes Czike Gáborral és Klasz Mártonnal közelebbi barátságba kerül. Együtt dolgoznak a fogságban (Habaronsz körül), és együtt viselik a fogsággal járó nehézségeket, szenvedéseket.

1918 végén enyhülés áll be a tábor életében, a rend és fegyelem meglazul. Egyik éjjel megszöktek a táborból, és elindulnak a nagy messzeségből hazafelé. Úttalan utakon bolyonganak napokon át, de az irányt nem tévesztik el.

Egyik este egy zsidó ember fogadja be őket, és szálást ad nekik. Megvendégelte őket és szállást adott nekik. Néhány nap múlva az izraelita házigazda az orosz katonai parancsnokságtól úti okmányokat szerzett számukra, s így biztonságosan érkeztek haza.

1919 őszén már a budapesti Hittudományi Egyetemen találjuk Márton atyát, mint boldog kispap, és boldogan végzi tanulmányait. Tanulmányait jeles eredménnyel végzi. Kiváló tanárai voltak: Pataky, Zubriczky, Trikál, Schütz, Mihályfy stb.

 

Vissza a tartalomhoz



Johann Piltzinger

"Viele schöne, kunstgeschmiedete Gartentore, wertvolle Meisterarbeiten, angefertigt von Johann Piltzinger in Pilisvörösvár, finden wir dortselbst und ausserdem in Pilisszentiván Piliscsaba, Perbál, Üröm, Pilisborosjenő, Csolnok und anderen auch von Deutschen bewohnten Gebieten. Doch nicht nur wegen seiner herrlichen Kunstschmiedearbeiten ist er berühmt geworden, sondern auch durch seine schönen Gedichte.

Als Sohn einer armen Schusterfamilie wirde er in einem strohgedeckten Häuschen geboren. Die Schreie des Neugeborenen durchbrachen am 13. August 1888 die Stille eines glutheissen Sommertages. Die Eltern freuten sich, war es doch ein Bub, ein Junge! Aber zugleich vertiefte sich auch die Sorge, gab es doch nun ein hungriges Mäulchen mehr zu stopfen. In einigen Gedichtzeilen kann er sich an seine Kinderzeit zurückerinnernde Johann-Vetter eindrucksvolll die Stimmung einfangen und schildern:

Im Zimmer unterm Strohdach
erblickte ich das Licht der Welt.
Die Eltern waren arm,
die Mutter mich am Arm;
mit Ziegenmilch erzogen,
so bin ich gross geworden.

Kaum dreizehnjährig, starb ihm die Mutter. Das erste grosse Weh! Ein unendlicher Schmerz, der sich in die Brust grub und zeitlebens verblieb. Selbst mit 83 Jahren hat er das Bild noch lebhaft vor Augen und kleidet seinen Kumme in folgende Worte:

Die Rosen verblüh’n, der Dorn, der sticht,
die Mutter vergiss du nie und nicht.
Grossen Kummer, tiefen Schmerz
vermag nur zu heilen ein Mutterherz.
Im kühlen Grab ruht nun allein
mein liebes, treues Mütterlein!

Die Jugend war nicht ganz unbeschwert, aber an ein für die damaligen Zeiten grosses Erlebnis erinnert sich Johann-Vetter Noch ganz lebhaft. 1895 durfte er mit seinen Klassenkameraden und dem Lehrer auf der neugebauten Eisenbahnstrecke bis Piliscsaba fahren. Auf dieser Strecke fuhr der Zug durch einen Tunnel. Das war für die Kinder ein unerhörtes Erlebnis! Die dahinrollende Eisenbahn und die Dunkelheit im Tunnel erregten die Gemüter der Kinder derart, dass der Lehrer sie kaum zu beruhigen vermochte. Daher wurde der Rückweg zu Fuss angetreten.

Der Schule entwachsen, erlernte Johann gut und gründlich das Schlosserhandwerk. 1913 heiratete er Theresia Schön (die in diesem Jahr zur „Rosenbraut” gewählt war), und bald meldete sich Nachwuchs an. Zwei Kinder entsprossen der jungen Ehe. Doch das häusliche Glück war ihm nicht lange vergönnt. Der este Weltkrieg brach aus.

Johann Piltzinger schrieb, dieser zeit nachsinnend:

Die Jungen Jahre hat man mir geraubt beim Militär;

die neun Jahre, sie waren so schwer!
Auf der Schulter Tornister und Gewerhr…

Der Vater, ebenfalls zum Militär eingezogen, kam nach dem Krieg nicht mehr nach Hause. Sein Sohn Johann ehrte sein Andenken mit folgenden Zeilen:

Der Vater ruht in fremden Land,
sein Grab, es ist uns unbekannt.
Der Abschied war ihm bitter schwer -
er wusste, er kommt nimmermehr…
Blumen möcht’ ich darauf binden,
ach, wenn ich es könnte finden…

Nach Huse gekommen fing Johann Piltzinger an, wieder in seinem Fach zu arbeiten. Vierzehn Stunden schaffte er, nachts in der Grube, tagsüber zu Hause Schlossermeister, um eine Werkstat zu eröffnen. Nun begann ein geschäftiges Wirken. Zusammen mit einem Sohn und einem Gehilfen ging die Arbeit wohl vonstatten. Er bekam dem Auftrag, für das ganze Land die Wegweiser und Ortsnamenschilder der Gemeinden anzufertigen. Heil und flink klang der Hammerschlag, und geschäftig nagte von früh bis spät die Zange an Blech und Eisen.

Mashcinen und Geräte, mit denen er arbeitete, haben ausgedient. Die Gedanken aber, die JohannPiltzinger sammelte, schmiedete er nun zu Versen. Sein neuen Werkzeug ist die Feder.

Nach 55 jähriger Ehe starb seine Gattin, die er nicht vergessen kann und nicht vergessen will. Nun pflegt der Johann-Vetter den prachtvollen Garten seines Sohnes nd ist überglücklich, sein Enkelchen den ganzen Tag um sich zu haben. Ein reich an Arbeit und Pflichten ausgefülltes Leben erquickt sich nun an der Schönhit der Abendsonnen."

(Von Georg Hidas-Herbst 1971.)

 

Gedichte von Johann Piltzinger


Ein unbekanntes Grab

Im fremden Land -
es ist uns ganz unbekannt,
wo der Vater ruht im fremden Land.
Man führt ihn aus dem Haus,
Es blieb nur Schmer im Haus.
Weil die Mutter blieb mit den Kinder zuhaus.
Er ging so schmerzlich hinaus!
Es war ihm so bitter,
Er weiss, er kommt nicht mehr.
Wir warten dich noch immer,
Und du kommst nimmer.

Ein unbekanntes Grab im Fremdenland -
Es ist uns ganz unbekannt.
Vielleicht liegt Vater hier?
Ich bete so viel für dich,
du kannst nimmer sehen mich.
Möchte dich küssen,
Wenn ich denn wisse
Das unbekannte Land.
Es ist uns ganz unbekannt.

Eine Blume möcht’ ich auf dein Grab bringen,
Wenn ich es könnte finden.
Ein kuss aus der Ferne an dich,
Mein Letztes, was ich schicke an dich,
in das ferne Land…
Es ist uns ganz unbekannt.

Du bist vielleicht schonin der Ewigkeit.
Ruhe im Fremdenland,
es ist uns ganz unbekannt.
Den Tag, wo du uns verlassen hast, trauen wir,
Wir sind im Gedanken bei dir,
Im Herz bist immer bei mir.
Bist im Fremdenland…
Es ist uns unbekannt.

Du bist schon lange fern von mir,
MeinHerz ist immer bei dir,
Und du kommst nimmer,
Lasse das Fremdenland,
Komm zurück in das schöne Vaterland,
Wenn du nicht kommen kannst zu mir,
Einen grossen Seufzer sende ich dir.
Ruhe im Fremdenland,
es ist uns ganz unbekannt.

Dass du uns verlassen hast,
Ist kein Schuld an dir,
Wir verzeihen es dir.
In meinem Herz ist deine Wohnung bei mir.
Gib einLebenszeichen von dir.

Liebe Kinder und gute Mutter
Betet viel für mich,
und weinet nicht um mich
Ihr kommt ja bald zu mir.


Am Muttertag

Die Rosen blühen, der Dorn der sticht.
Die Mutter vergiss du nicht!
Das Mutterherz ist Edelweis,
es heilt den grössten Schmerz.


Das Mutterherz macht Ruhe im Haus,
Das Mutterherz macht Frieden im Haus
Aus dem Mutterherz strömt die Liebe aus.

Das Mutterherz ist loben wert.
Darum sehne dich zum Mutterherz,
Denn du weisst nicht
Wann bricht das treue Mutterherz.

Wenn das Mutterherz im Grabe ist.
Bringe Blumen hin,
Und denke oft an das treue Mutterherz,
Es war oft voller Schmerz.
Wenn es gelingt zu finden,
Wird sich auch dein Schmerz linden.

(1970)

Die Abschiedsstunde…

Die Abschiedsstunde ist gekommen
Mit frischer Mut und Tapferkeit.
Mit frischer Mut und Tapferkeit
Muss ich entstehen; denn es kommt die Zeit.

Herzliebste Eltern lebet wohl,
Weil ich von euch jetzt scheiden soll.
Ich seh’ euch fällt der Abschied schwer,
Ich muss jetzt gehn zum Militär.

Herzallerliebste Eltern lebet wohl,
Weil ich von dir jetzt scheiden soll.
Die Rose reicht, der Dorn der sticht,
Die Liebe spricht: vergiss mein nicht!

Graf Guido Karátsonyi hatte zur Erinnerung an die Hochzeit des Thronfolgers eine Stiftung gegründet. Er legte vierzigtausend Kronen auf die Bank und dachte, er wird von den zinsen jährlich ein armes, aber tugendhaftes Mädchen aus den Dörfern Schaumer, Sanktiwan und Werischwar verheiraten können. Das waren keine zwei Groschen auch nicht dem steinreichen Magnat Grafen Guido Karátsonyi in jener Zeit. In den drei Dörfern wurden insgesamt 32 Rosenhochzeiten gehalten.

In Werischwar wurde die erste Rosenhochzeit am 10. Mai 1883, die letzte am 25. Mai 1913 gefeiert.

Das letzte Werischwarer Rosenpaar war Johann Piltzinger und Therese Schön. Wie Therese Schön Rosenjungfrau geworden ist, dazu erzählte sie das Folgende:

"Ich sage es, wie es geschah. Am 1. Mai (1913) kam ich aus Pest nach Hause, weil der Kurier-Richter - bei dem ich über 3 Jahre gedient habe, gestorben war. Die Witwe gab die grosse Wohnung auf, und mich hat sie entlassen, denn ihre pension war zu gering. Bevor ich eine neue Stellung suchte, wollte ich ein wenig rasten. Gleich am nächsten Tag bin ich mit dem Herrn Dechant auf der Strasse zusammengekommen."

"Du Resi, möchtest Du nicht heiraten?"- fragte er.

"Ich wollte keineswegs heiraten, ich habe mich davon gefürchtet, und damals kannte ich noch keinen jungen Mann."

"Dieses Jahr sollst aber Du die Rosenjungfrau sein" - sagte der Herr Dechant und tagelang überredete er mich und meine Mutter. Die Gicht quälte furchtbar meine Mutter und sie konnte mit ihrer Hand gar nichts angreifen. Sie konnte nicht in die Arbeit gehen, wir 5 Geschwister mussten schon seit unserer Kindheit im Haushalt alles verrichten. Unser Vater litt unter Herzkrankheit und ist in seinem 38. Lebensjahr gestorben."

Der Herr Dechant hatte keine leichte Aufgabe, es dauerte eine ganze Woche bis Therese Schön das Gesuch unterschrieb. Danach musste man aber noch einen Bräutigam suchen. Als Rosenjugfrau könnte sie auf jeden Finger einen Bräutigam kriegen, der Dechant suchte aber einen tüchtigen und ehrenhaften Mann, und hat auch einen gefunden. Johann Piltzinger wurde der Bräutigam.

"Damals arbeitete mein Mann bei dem Niedermüller Schlosser als Lehrling. Am 20. Mai trafen wir uns das erste Mal und am 25. Mai war unsere Hochzeit."

Das Rosenpaar Piltzinger-Schön hat es im Guten und Schlecten 50 Jahre hindurch nebeneinander ausgehalten. "Es kam natürlich manchmal vor, dass wir gestritten haben - ich sag’ es so, wie es gewesen war" - und mit ihren braunen Augen schaut sie vorwurfsvoll auf ihren Mann, aber danach lächeln sie einander zu.

Der alte Piltzinger wird im August sein 75. Lebensjahr vollenden.

"Wenn er auf sich aufpasst! Aber er macht es nicht, auch jetzt war er draussen im Weingarten. Das gehört sich nicht mehr einem solchen asthmatischen alten Mann" Alles umsonst! Wenn sie auch eine Rosenjungfrau ist, die Frauen sind streitig. Das sagt sie aber nur aus Liebe, und um ihren Mann besorgt, darum ist es so lieb, was sie sagt.

Von den drei Kindern lebt nun mehr Josef. Er ist bei der Post angestellt. Sie hatten auch eine Tochter, die ist mit 14 Monaten gestorben.

Der Alteste war Johann. Solange er gelebt hatte, arbeitete er, wie auch sein Vater im Bergwerk. Johannist am 7. Juni 1914 geboren. Er war 3 Wochen alt, als sein Vater in den Krieg zog, und war schon 4 Jahre alt, als der Vater wieder nach Hause kam.

Wie war die Hochzeit?

"Grosse Herren kamen auf das Hochzeitsfest. Es gab Blechmusik und Mörzerknallen. Auf der Hochzeit waren Herr Graf Jenő Karátsonyi und der Abgeordnete László Almásy anwesend. Zu diesem Fest versammelten sich viele Menschen, es schadete nicht, dass der Abgeordnete dabei war, denn das mandat läuft ja einmal ab. Die Frau vom Abgeordneten war auch anwesend, zu dieser Gelegenheit hat sie auch eine Aufgabe an der Rosenhochzeit gahabt: sie war die Rosenmutter." Was konnte ihre Aufgabe gewesen sein? Mit einem schönen Rosenstrauss überraschte sie die Braut.

Nach der Hochzeit übergab der Oberstuhlrichter Sándor Almásy die 1200 Kronenerzählte die Rosenjungfrau Therese weiter:

"Graf Jenő Karátsonyi hat die Herren in dem Herrenkasino als Gast empfangen. Das heisst, die Hochzeitsgäste haben nach dem Rang, von einander getrennt gespeist." Aber schon damals existierte Demokratie, hören wir weiter. Die Herren sinc nach dem Mittagessen in das Hochzeitshaus gegangen, jeder tanzte mit der Braut, zogen ihr einen Schuch aus, der später ausgelöst wurde. So unterhielten sich eine Weile die Herren, dann kehrten sie wieder zurück, und amüsierten sich bis in den frühen Morgen.

Die 1200 Kronen wurde dann auf die Bank gelegt. Dann kam der Krieg und das Geld ging verloren.

(Aus dr Zeitung: Pest Megyei Hírlap 26. V. 1963.)

 

Vissza a tartalomhoz



Puszta Sándor

A Magyar Irodalmi Lexikon (1965. Akadémiai Kiadó, Bp.) így ír a költőről:

Puszta (Katona) Sándor Görgetegen született 1911. okt. 28-án. A budapesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. (Erről a Kortárs magyar írók kislexikona /1959-1988. Magvető, Bp., 1989./ másképp tájékoztat: A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsésztudományi karán szerzett filozófia-művészettörténeti doktorátust.)

(Pilisvörösvári pappá szentelése után ebben a községben volt káplán 1937-ig. - Szerk.)

1937 óta Leányfalun volt (haláláig) plébános. Versei és prózai írásai 1932-től jelentek meg a fővárosi (Élet, Vigília, Új Idők, Kelet Népe, stb.), erdélyi (Pásztortűz, Vasárnap) és felvidéki (Magyar Minerva, Új élet) folyóiratokban; 1945 óta csak fordításokat publikált a Vigíliában. Népi hangú tájverseket írt, s ezeket Móricz Zsigmond rendkívül lelkes szavakkal üdvözölte.

Művei: Búzaszentelés (versek, Székesfehérvár, 1934.); Jegenyék. Üzenem a nyárnak (versek, Pilisvörösvár, 1936.); Gyümölcsoltó (versek, 1937.); Pók a tükrön (versek, 1938.); Líra a művészetben (tanulmány, 1940.); Vadludak (versek, 1940.); Versek (1940.); Levelek Anonymához (1941.); Rapszódiák könyve (versek, 1941.); Hegyre menet ritkulnak a fák (versek, 1969.); Bronzveret (versek, 1971.); A fények rézsút esnek (versek, 1976.); Személyre szólón (versek, 1978.); Cinkenyom (versek, 1981.); A tű foka (vál. Versek, 1984.).

Irodalom a költőről:

Kállay Miklós: Nemzeti Újság, 1932.; Kiss Jenő: Erdélyi Helikon, 1935.; Rónay György: Vigília, 1939.; Bartalis János: Kelet Népe, 1940.; Móricz Zsigmond: Kelet Népe, 1942.; Lengyel Balázs: Verseskönyvről-verseskönyvre. Líránk a 70-es években (Magvető 1982., 390-392. old.) kritikájában kétkedve írja: "… tudom tudtod nélkül - hajszálunk se hull, - de számolod-e a hulló fejeket?" (mondja a költő). Aki írta, természetesen nem papköltő, hanem költő.

Puszta Sándor költeményeiben egy egész világ tárul fel. Belőlük villan elénk Hirosima és a századvég, illetve ezredvég válságos útkeresée, az emberért, az emberiségért, a népért és hazájáért aggógó szorongása, de egyszersmind emberi és művészeti hitvallása is. Emberi és költői útja - saját vallomása szerint - kaland és megkísértetés, harc és küzdelem, vesztés és siker, melyhez hozzátartoznak a sebhelyek, valamint a megtalált mélység, s a kihordott szépség és a rokontalan magány ünnepei.

Móricz Zsigmond 1942-ben így ír róla:

"Puszta Sándor a legnagyobb rejtély volt előttem évekig. Ez a rejtély most megoldódott… mégiscsak költő lett. Idezüllik közénk… Ez a hang egészen az övé, tiszta és megdöbbentő. Ha elődöt keresek: Vörösmarty és Arany. A Dunántúl zengése és az Alföld áhítata." Gazdag képzeletvilágú s eredeti költő. Újító és megőrző, jellegzetesen egyéni lírája az "örök és korszerű" szintézise.

Kezdetben forróvérű, robbanólelkű ősmagyar igric. Éget a hőfoka. Aztán a pap szólal meg megbékélten. Ünnepélyesen és misztikusan. Néha kihallatszik a somogyi táj csodálása (majd a Pilisek üzenete s végül a legányfalusi környezet. - Szerk.)

Előszó Puszta Sándor: A fények rézsút esnek. Versek. (Ecclesie Könyvkiadó Budapst, 1976.) c. kötetében.

Minket leginkább a vörösvári káplánház csöndjében született versei érintenek. Barátja volt dr. Réthy Zoltán orvosnak, a költőtársnak és Vass Mártonnak, a templomi ének megújítójának és karmesternek.

Papsága mély hittel átélt és gyakorlott hivatás, de költészete nem mondható csupán "papköltő" címmel. Korlátoktól, előítéletektől mentesen fejti ki mondanivalóit korról, magyarságról, emberségről erős sodrású szuggesztív hangú költeményeiben. Drámai látása távol áll minden kiábrándultságtól és pesszimizmustól. Népies hangvitelű, a természet szépségeit dicsérő, életörömöket sugárzó, a szülőföld iránti hűséget megvalló érzékletes tájversek és életképek, háborúellenes alkotások és misztikus rapszódiák egyaránt helyt kapnak versesköteteiben. Krisztus kínszenvedéseihez fűzött széljegyzetei, az öregedés gondjait, az élettől búcsúzó ember fájdalmát, tépelődését, reménykedését és megnyugvását kifejező versei is felvillannak.


Ki hegyre megy…

Ki hegyre megy, annak
Kardok közt kell járni
S odafönt a csúcson
Keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel,
Kit Isten keresztel.
De nem babérággal,
Tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle
Fog szívébe vágni.
Mégse engedj, Uram
Félúton megállni!

Hegyre menet ritkulnak a fák

Hegyre menet ritkulnak a fák
a félút árkán leülök
a fejem tiszta s a szívemben
már lázadón nem hevülök

Kószáltam hajdan, haj, hány égtáj
hány vidék várt, fogadott
hány ismerős és hány közömbös
parolát, kezet hány adott

A kapott sebek láza tüzel
szorít még a lánc helye
Szívem nehéz a népemmel és
hazámmal csordig tele.


Donum

kaptál egy arcot
apád anyád arca

kaptál egy nevet
hordozd becsülettel

kaptál egy kezet
ne ereszd el, ne ereszd el

kaptál egy szívet
igazíts rajta ha tudsz

kaptál egy világot
javíts rajta ha tudsz

kaptál egy életet
viseld el ha tudod

kaptál egy napot
még mindent jóvátehetsz


Részletek Puszta Sándor dr. Réthy Zoltánnak írt
"A Stefánia 10 éves jubileumára" című verséből:

Mint szél hord magot s ahol leejti,
Virág lesz, bokor, jegenye-sudár,
Úgy hulltál ide Erdély ős szívéből
s második hazád lett Pilisvörösvár.

Tíz éve áll a Stefánia háza,
Tíz éve él benn a szeretet,
Tíz éve, Istenem, izmos magyar jövő,
Megmentettél mennyi gyermeket!

Megtartani mindegyes magyart,
A gyermeket, bennük leszünk nagyok.
Hallod, orgonál a Pilis rengetege,
S csendülnek jövőbe zengő kardalok!

1938. nyarán látogattam meg őt, a már akkor ismert jó nevű költőt és büszke voltam, hogy nemcsak Somogy szülöttével és leányfalu remetéjével, hanem a Pilisek költőjével is kezet szoríthattam és elbeszélgethettem. (Szerk.)


A költő néhány verse: „A fények rézsút esnek” kötetből.

A Pilisek alól írottak:


Olvad a hó

Olvad a hó. A Pilis hosszú álom után
Dörzsöli szemét. Nevetnek dalos csermelyek.
Hóvirág nyíl s mint cigánypurdék pőrén
Fogócskáznak friss tavaszi szelek.

Újholdkor, mint süldőlány homloka,
Tele lesznek apró kiütésekkel a fák,
Levelet hajt néma szerelmük
S vadmalacok szopnak alattuk anyát.

Még bundán hál a pásztorlegény, de bűvös
Ujjai alatt fűzág bont már víg sípot.
Valami csiklandósat álmodik a föld,
S a csalitosban szólnak a rigók…

 

Jószerencsét
(részlet)

… S rámköszöntött férfiasan
Egy bányász az útkanyarban.
Muzsikált a hangja szét,
Zendített: Jószerencsét!
Imádság volt ez a pár szó,
Békét hintő, andalító,
Fényt-derítő, szent zene.
Régen elmúlt, most is érzem,
Véremben ben lüktet mélyen,
Mintha folyton zengene.

Adjon Isten! Feleltem rá,
Jószerencsét mi kettőnknek,
Kik járjuk a tárna mélyet
S ránkhuhog a vaksi éj.
Adjon Isten! Jószerencsét!
Neked testvér, nekem testvér,
Adjon Isten! Jószerencsét!
Minden házba mi befér…


Béke

Hajlik a hold arany ága
hold aranya a faágra
hajlik az ág a gyümölccsel
játszik a fény a szívemmel

Pilisekből jön az este
pár csillagot ejt szívemre
a szívemre, levelekre
teríti az őszi csendre

ráteríti a világra
csupa arany minden ága
csupa csend és csupa illat
a szívem meg csupa csillag


Halk nyári számadás (részlet)

Tárult égen még csatázik
Villámaival az ég.
Itt-ott borzas tócsák ringnak,
Tetejükön buborék.
Heves volt a nyári zápor,
A sok lomb, úgy lóg a fán,
Mint száradó, nedves ruhák,
Dróton, nagymosás után,

Mit zöld vízben öblögettek
Égi sajtár fenekén,
A Pilisek gőzölögnek,
Ömlik a vad nyári fény.
Lent aratók uszálya ring,
Tűnő dallam, szétomol,
Aztán újra egybefogja
Arany kotta: kévesor.


Halhatatlanság

A Pilisaljból, egészen föl-ig,
Bűvölő kakukkszó kísért.
Dalukban, lehet bűn vagy babona
Mégis az öröklét kísért.
Lent még kötődtem. De kezdem
Megszokni, itt fönt, a csúcson állva.
Csupán az első öt-hat perc
Szokatlan a halhatatlanságba…


Egyéb versek

Csőszéknél voltam provideálni
(provideálni = szent úravalót kiszolgálni)

Hálás vagyok minden új csodának,
Rádiónak, fénynek s roppant bámulom,
Hogy ujjam a falon csak végighúzom
S villany cikáz át a sötét szobámon.
Rajongója vagyok az embernek is,
S szeretem, ha örül, ha táncol,
Vagy agyának titkos csarnokából
Új felfedezést, szikrát villant elő…

Tegnap mégis azt mondtam, semmi ez!
Tegnap mégis azt mondtam, kevés!
Jó, hát próbálom, megmagyarázni:
Csőszéknél voltam tegnap provideálni.

A csőszné, szegény, feküdt az ágyon,
Ha ágynak lehetne azt is mondani,
Rongyok között. A farkasordító hideg
A csöpp meleget az ablakon hordta ki,
Úgy volt beragasztva egy papírdarabbal.
Beléptem. Felharsant a kardal:
Enni kért hat apró gyerek.
Elszégyelltem magam s először
Gagyogtam: fiaim, én nem enni hoztam,
Hanem az Istenkét, aki
Beteg anyukátok fogja meggyógyítani.

Pedig nálam volt az Örök Kenyér!
Az Isten volt velem - s nem tudom, miért
Kicsit féltem az éhes nebulóktól.
Borzasztó szegénység… A portól
Letenni sem tudtam a szent Testet,
Csak úgy gyóntattam meg a beteget.
Óh, - szólt - most boldog vagyok.
Uram Bácsalmásra ment tegnap, gyalog
Egy rokonunkhoz, ki tartozik nekünk.
Pénzt hoz. Jó az Isten, lesz majd kenyerünk…
Lassan, pihegve mondta a nagy szókat:
Ő nem hagyja el a benne bízókat!
Csak néztem, néztem ügyefogyottan
S megrendülten arcán a pirosló bimbókat,
Mikből a láz rózsái fakadtak. Sötétedett.
A bútorok ijesztő színt kaptak -
S kért, ne menjek, kicsit még maradjak,
Hisz nemsokára hazaér az ura…
S eltervezgetett, meggyógyul s búcsúra
Lalikának új csizmát csináltat.
Borka megkapja Julis ruháját, a használtat,
S az őszi kommencióból jut majd tűzifára…
Figyeltem, nem megy-e fel láza?
S a haldoklóval egyedül egy földes szobában,
(A gyermekeket átvitte a szomszéd)
Elgondolkodtam a furcsa, furcsa sorson.
S ne haragudjatok, ha ki is mondom:
Bántam a villanyt, mi ömlik és zuhog
Cukrászdákba, hallba, színházba és bárba,
Villámhirdetésre jut s a Citadellára,
De egy csepp nem jut e szobába!
Bántam a vonatot, mi luxuskocsikkal
Előkelőn vágtat Svájcon, Tirolon
S nem veszi fel a szegény csőszné urát
Hogy hat gyerekének egy falatot hozzon!
Bántam mindent, mit kitalált az ember,
Hogy szebb legyen a kultúra, a háza,
S magyar tanyákon édesanyák halnak
S egy fokkal sem megy le, egynek se a láza!
Bántam mindent, mit adott az Isten,
Mért oly gőgös, önző a világ,
Mért nem jut minden asztalra kenyér,
Egyiknek csak tövis, másiknak csak virág!
Mért nem osztozunk igaz sorssal rajta
Mért nem érezzük a haldoklók lázát -
Bocsánat Asszonyom, egy estélyi ruhából
Megfoltozhatnánk hat Boris rongyocskáját

Álltam, álltam a haldokló mellett,
Míg fáradt szemét lázasan lehunyta,
Imádkoztam… S talán Bácsalmásról
Épp most indul gyalog vissza az ura…


Tíz éve halt meg Puszta Sándor

A katolikus szellemű irodalom folyamatosságát a XX. század eleje óta jórészt a líra tartotta fenn hazánkban. Harsányi Lajos és Sik Sándor század eleji fellépése óta - melyhez az első világháború után Mécs László is csatlakozott - többen jelentkeztek, akik kiteljesedett életművükkel, eredeti költői tehetségükkel erősítették a katolikus szellemiséget. Ilyen költő volt az 1911-ben született Puszta Sándor is - egyike a katolikus líra legvonzóbb egyéniségeinek.

Annak idején prózairodalmunk óriása, Móricz Zsigmond fedezte fel az irodalmi hajlandóságú fiatal lelkészt. Puszta mint leányfalusi plébános egészen a nagy író haláláig közvetlen és jó kapcsolatan állt Móriczcal. Móricz helyesen ismerte föl, hogy a fiatal papköltő életének központjában a magyar táj és ember áll. A hazai táj, mint állandó mozgatóerő és téma folyamatosan dúsította Puszta fiatalkori költészetét. Az évszakok változásai, az erdők és mezők hamisítatlan, színes világa ott dobogott verseiben - s a természet átfogó rajzán, világán túl mindig ott találta a legfőbb Jót: magát az Istent.

Puszta Sándor későbbi korszakaiban még erőseben fejezte ki a mindenséggel s a szűkebb hazával való mély kapcsolatot. Belülről fakadó humanitása, az emberiség féltése a nehéz történelmi időszakokban a legszebb megfogalmazásokra serkentették.

Külön fejezetet érdemel a magyar földdel való összeforrása: az Alföld, a Dunántúl, a Pilis közvetlen érintése többet jelent számára, mint egyszerű természeti leírás: az élő ember világának átfogó gondolataival jelentkeztek.

Verseiben egész életén át harmonikusan megfértek egymással: a költő és a lelkipásztor. Soha konfliktus nem keletkezett e két funkciója köztöt, egyik a másikat támogatta abban, hogy Krisztus evangéliuma maradéktalanul eljuthasson az emberekhez. Lírája számos hívet szerzett számára, nemcsak a katolikus, hanem a más beállítottságú emberek körében is.

Halálának 10. évfordulóján kegyelettel és tisztelettel emlékezünk értékes életművére és emberi alakjára egyaránt.

Szeghalmi Elemér
Új Ember 1993. tavaszán

1995. november 21., kedd /Pest megye (cikk)

Leányfalu plébános-költőjére emlékezett

Évfordulót ünnepeltek nemrég Leányfalun a Puszta Sándor Kör tagjai. Pizzákné Horváth Juliannával, az önkormányzat igazgatási előadójával beszélgettünk a költőről:
- Puszta Sándor nagyon szeretett Leányfalun élni. 1937-ben költözött ide, ahol plébánosként dolgozott haláláig. A falu lakosai is tisztelték, felnéztek rá, nemcsak úgy, mint plébánosukra, hanem mint nagy tudású íróra is. Ezért döntöttünk úgy, hogy nem engedjük emlékét feledésbe merülni. Megalakítottuk a kört, vállalva, hogy felkutatjuk és gondozzuk hagyatékát s szellemiségét - mely túlmutat Leányfalun - legalább itt megőrizzük.
Bár a tizenegy fővel alakult csoport még az életmű feltárásának kezdetén tart, létszáma mégis hetven, és a tagokat lépten-nyomon meglepetések érik.

- Milyen meglepetések?
- Négy regényt is találtunk a hagyatékban, s több kötetnyi kiadatlan verset, de több szalagra való hanganyagot is, mely prédikációt tartalmaz. Megtudtuk, hogy 1945-ben letartóztatták, mert a háború alatt bolsevikellenes beszédet tartott. Hívei azonban aláírásokat gyűjtöttek, tiltakoztak, így elérték, hogy szabadlábra helyezzék. Könyvei csak 1969-től jelenhettek meg.
- Milyen rendezvényeket szervezett a kör?
- Megrendeztük a Puszta Sándor-szavalóversenyt az általános iskolában. Jövőre is sort kerítünk rá. Nyár elején Budapesten irodalmi délutánt szerveztünk, melyen Tóbiás Áron irodalomtörténész emlékezett meg a költőről. Puszta Sándor-emléklapot is alapítottunk. Szeretnénk létrehozni egy emlékszobát, ahol állandó kiállítás keretében bárki megtekinthetné a hagyatékot.

Puszta Sándor közel állt az emberekhez, prédikációival nagy tömegeket mozgósított. A pusztába kiáltó című regényét most készül kiadni a Literátor szerkesztősége. A helybeliek anyagilag támogatják a kört, de várnak minden dokumentumot, anyagi segítséget, hogy minél teljesebb legyen ez az életmű, és elfoglalja őt megillető helyét Puszta Sándor, akinek emberi és költői nagyságát Móricz villantja fel leginkább Rapszódiák című könyve méltatásakor: "Ez a hang az övé, harang és tilinkó, orgona és kolompolás, de tiszta és megdöbbentő. Itt nincsenek Mécs-asszociációk, Ady-relikviák, Falu Tamás-enyhülések. Ez valahogy kiszaladt belőle. Ha elődöt keresek, Vörösmarty és Arany. A Dunántúl zengése és az Alföld áhítata. Örülök neki. Valaki jött."

Törő István
Pest Megyei Krónika, 1995. XI. 21.

 

Vissza a tartalomhoz



Dr. Réthy Zoltán

Mottója:
"Lehessek én a Pilis aján
Ringó bölcsők felett a dal…"

Életrajzi adatok:
Kolozsvárott született, iskoláit itt végezte. Az Orvostudományi Egyetemre is itt járt. Az I. világháború következményei miatt az utolsó szigorlatait a budapesti Orvostudományi Egyetemen tette le. Itt avatták doktorrá. Utána rövid ideig a budapesti Belklinikán volt cselédkönyves orvos. (Kolozsvárról 1919-ben jött el.)

1921. aug. 9-én választották Pilisvörösvár körorvosává. Itt működött egyhuzamban 56 éven keresztül. Itt élt, s alkotott, írt tudományos munkákat és két kötetre való verset.

1922-ben nősült, felesége Zsombory Piroska, aki a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem kémiai tanszékén harmadéves hallgató volt. Kezdetben a Fő u. 90. sz. házban a Spiegelberger család és a Safáry gyógyszertár között laktak. Az orvos-lakás (a mai gyógyszertár) 1929 augusztusában lett kész.

1923-ban megalapította a "Stefánia" Anya- és Csecsemővédő Intézetet. A 30-as években megalakítja az Ányos Pál Irodalmi Társaságot. A II. világháború után a Szociális Otthon orvosa lett, s az is maradt haláláig. (1977. X. 2.) Nyugdíjazása utána munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta. Temetésén többek között Puszta Sándor költő is búcsúztatta.

Gyermekei: Éva (1924.) vezető röntgenasszisztens, Zoltán (1925.) gépészmérnök, László (1929.) 2 év az Orv. Tud. Egyetemen.

Emlékezés dr. Réthy Zoltánra

A Pilis költője, a betegek gyógyítója, a szenvedők segítője feküdt abban a koporsóban, amelyet 1977. október 4-én legalább hatszázan vettek körül. A végtelen tisztlet és szeretet fejeződött ki a három búcsúbeszédben. Olyan orvost búcsúztattak, aki a leghosszabb ideig működött Pilisvörösvárott.

Dr. Réthy Zoltán nehezen jött el szülőföldjéről, Erdélyből, annak is a fővárosából, Kolzsvárról. Hogy önként jött el vagy menekülnie kellett, nem tudjuk, de még idős korában is gyakran emlegette a kolozsvári Házsongrádi temetőt Bartalis János költő-barátja temetése kapcsán. Talán ő is oda kívánkozott, s az ősi földben szeretett volna nyugodni.

Bár képzeletben a verseiben gyakran vissza-visszatér szülőföldje, de már az új táj szeretete csillog soraiban.


A Pilisek alján

Tájkép

Itt nincsen géme a kutaknak
És nincs gulya, se délibáb.
Itt tárnát takar a dolomit
És kormosak a kislibák.
Itt nem hullámzik búzatenger,
Nem kelepel a szélmalom,
De kora reggel a Pilisek
Benéznek minden ablakon.


A Pilisek

Virágcsokorral várt reám is
A Pilis hegye és a völgy,
Már ismer rétje s erdejében
Ágyat terít a fű s a tölgy.
A Hóját és a Törökvágást
Én megkerestem itt is már,
A Nagykevély a Fellegváram
S szívemben szunnyad Kolozsvár.

Kálvária

Szelíd fenyők közt áll a Krisztus,
A lábánál piros virág,
Innen a szem Budáig lát el
És szebbnek látszik a világ.
Szebbek innen a zsuppos házak,
Ki bennük él, boldog magyar,
S a Pilisek koszorúja
Nem sírt, de álmokat takar…


Égtájak

Az én Napom a Hargitánál
Indul keleten utoljára
És délen aranysátrat borít
Apám repkényes sírjára.
Észak felől zúgó szellő
Kárpátokból hoz hangokat,
Nyugatra nem tekintek, Nyugat
Nekem idegen föld marad.


Temérdek munka vár rá. Lux doktor már 1915-ben meghalt, azóta Weinek doktor mint helyettes körorvos (bányatelepi orvos) látta el a falu betegeit. 1926-ban ő is meghalt. Ettől kezdve dr. Réthy Zoltán egyedül kezeli a község betegeit. A bányatelep orvosi ellátását Weinek doktor halála után Szabó Árpád végezte.

Dr. Réthy Zoltánt már az orvosi praxisa kezdetén (1921.) a csecsemőhalandóság foglalkoztata legjobban. Ezért 1923-ban megalapítja a "Stefánia" Anya- és Csecsemővédő Intézetet. De miután épület egyelőre nem állt rendelkezésre, a kicsik gyógyítását és gondozását ideiglenesen a Templom téri óvodában végezte.


Templom

Harangja eljár hajnal tájban
a falu mindkét végére
És elhívogat minden hívőt
Rorátés csendes misére.
Az égi postát innen küldik
Az emberek az Istennek,
Míg kriptájában Madách ősök*
Békét álmodva pihennek.

*(helyesen: Majtényi)


Plébános*

Nem tart kutyát, nyitott kapu s szív
Fogadja azt, ki betér,
És senki olyan szép-őszintén
Nem ejti ki e szót: testvér.
Testvére ő az elesettnek,
Segít, ha bűnt s nyomort lát, -
Ilyennek képzelte az Úr is
Zord századunk apostolát.

*(Ohmüllner Márton plébános)


Vasút

Két állomást köt össze sínje
Két fekete, gonosz vonal
A város poros szövőszékét
A kis falusi otthonnal.
Itt szürkületkor nem csukják be
Fehér lányok a kaput.
Kendőt kötnek s a jutagyárba
Elviszi őket a vasút.


Bányászok

Az ő ekéjük görgő csille,
Keresztjük barna szénrakás,
A szántóföldjük akna mélye,
S a föld alatt az aratás.
De nekik nincsen pacsirtájuk,
Mely vígan szántja az eget,
Az ő daluk a bánya sípja
S feketék a reggelek.


Éjjeli műszak

Találkozunk az éjszakába,
Súrolják egymást útjaink,
Az én kezemben műszertáska,
Övében csáklya s a lámpa ring.
Műszakra járunk. Őt a tárna,
Engem a vajúdó kínja vár,
Köszöntjük egymást: Jószerencsét!
S kitér utunkból a halál.

A "siferesek"

Olyanok ők az emberek közt,
Mint madárban a verebek:
Amit a bányák elhullatnak,
Ők minden morzsát felszednek.
Reggeltől estig kint a hányón
Megtelik szénnel egy-két zsák,
Meleg levessel üres tányér
És nagy hanggal a kis kocsmák.


A csecsemőhalál, az alkohol és a tüdőbaj: ez volt harcának színtere. Nem volt könnyű. A családok zömében 8-10 gyerek kívánkozott életre, és ő érettük áldozta életét.

A kor változásait sem felejti el megénekelni. Ír a nagy királynőről, Mária Teréziáról, aki megvédte a szegény embert a kiváltságosok ellen, s aki egyszer a híres vendégfogadóban (mai községháza) szállt meg egy éjszakára.


Községháza

A vén falak közt téli éjjel
A múlt ráz rozzant ablakot
És keresi a nagy királynőt,
Ki egyszer régen itt lakott.
Most szegény ember ezer gondja
Lakja a termek polcait
És itt írják be egy nagy könyvbe
Az új világ magyarjait.

Az évek a sok munka miatt gyorsan teltek. A gyakori szülések, hova néha a szülésznő is meghívja, a napi rendelések, s gyógyítások, az éjszakai bezörgések, a haldoklók vigasztalása és a gyakori "jöjjön gyorsan, doktor úr!" egész embert követeltek, és ő nem tudta minden éjszakáját átaludni.

Közben a tudományos munkáját is végezte. Sorra jelentek meg a cikkek, tanulmányok, egészségnevelő, felvilágosító célzattal. S miközben dolgozik, hazaszeretet csendül ki újabb verseiből.

Foglalkoztatta a küzdelem a káros szenvedélyek ellen. Szót emelt, beszélt, írt az alkoholizmus, a dohányzás ellen a Pest megyei orvosnapokon, a visegrádi kórházban, az üléseken elnökölve és az előadói emelvényen. S mindig a napi élet, a gyakorlat érdekelte. Szerette a fiatalokat és meg is énekelte őket:


Iskola

Ezer és kétszáz csöpp fejecske
Magyar ábécét tanul ott
S Petőfi lelke cirógatja
A sok kis kócos nebulót.
Megállok néha ablakuknál
Titokban, észrevétlenül
S együtt mondom velük a leckét:
Hazádnak rendületlenül…


Körmenet

A büszke térdek meghajolnak,
A sok kis kéz virágot hint,
A földre szállott Isten mellett
Hitet teszünk szívünk szerint.
Egy utat jár a falu népe,
Egy nyelven egy imát dalol,
A lengő zászlók erdejében
Egy lett a Pásztor és Akol.


Búcsú

Nagyboldogasszony oltárképén
Kezet csókol a napsugár,
S ki tengeren túlvándorolt ki
Lélekben az is hazaszáll.
Fehérre meszelt házikókban
Megsült a kacsa s a kalács,
Gyerekre vár a hinta lova,
Legényre a leány s a tánc.


Esküvő

Előbb a gyárba jártak együtt,
Aztán vasárnap a táncba is,
S egy nyári este nyitva hagyta
A kertkaput a kis Maris.
Nem lesz már többé apjuknak se
Haragvó szóra több oka,
A pap elé hajnalban mennek,
Mert úton van a kisbaba.


Az újszülött

Az egyik ágyban két buksi lány
Alussza szőkén álmait,
A másikban az édesanyját
Gyötörgeti a harmadik.
Az apa vizet hoz a kútról,
A tűzre rőzseágat tesz,
A bábaasszony büszkén így szól:
Nem megmondtam, hogy fiú lesz!

Stefánia

Az első út Isten házába
A második ide vezet,
S én mint pap megáldom őket,
Ötszáz anyát és gyermeket.
Megáldom őket szívvel, szóval,
Ne legyen arcuk szomorú,
Boruljon rajtuk szép virágba
A magyar töviskoszorú.


Bár nincs róla hírünk, hogy ifjú korában részt vett-e az I. világháború harcaiban, de ő így ír mégis:


Frontharcosok

Imserjük egymás görcsét, gondját,
Ki volt huszár, ki őrmester,
Elmennénk ma is úgy, mint régen,
Ha menni kéne még egyszer.


Aztán lassan, de biztosan szárba szökken a vetése. Csökken a csecsemőhalálozás, szűnőben a tüdőbaj, és szeretetotthont kapnak a magatehetetlen öregek. 1940-ben megszűnt, illetve bezárt a kőszénbánya, s a Szt. János tó melletti bányakonzumot szeretetotthonná alakítják át, s itt 1977-ig, haláláig dr. Réthy Zoltán kezeli az Otthon betegeit.

És végül magáról ír:


A költő

Ködöt pipáló Piliseknek
A költő is lakója lett.
Amerre jár, ott felragyognak
A csillagok, a lányszemek.
Esténként ketten nézegetjük
A jegenyévé vált csodát,
És álmainkban patakokban
Csorognak kéklő ibolyák.


Én ezt kerestem

Én ezt kerestem: asszonyt, otthont,
Kicsiny fészket az ősi fán,
Bölcsők dalában megtaláltam
Az én dalom s az én imám.
Én ezt kerestem: munkát, gondot,
Hát gond után egy jó napot,
Én megköszöntem minden este,
Amit az élet megadott.


Falusi fészek

Ahol mint fecske fészket raktam,
Ahol daloltam a tavaszt,
Ahol barackfát ültetgettem,
Mint földimádó ősparaszt,
Ahol a három kis fiókám
Szemembe nézni megtanult,
Szívemről oltott rózsaágon
Virágát bontja már a múlt.


Az én falum

Kicsiny fészkünknek ereszt adtál,
Fiókáknak ringó bölcsőt,
Tavasz után a nyárt meghoztad
S a nyárban édes gyümölcsöt,
Ágyat vetettél éjszakánknak,
Hol a boldogságról álmodtunk,
Áldott legyen az országút is,
Mely hozzád vezet, kis falunk…


Szűkebb szakterülete: orvosi lélekan. A Magyar Psychológiai Szemlében, a Psychológiai Tanulmánykban, az Egészségügyi Munkában, az Egészségügyi Felvilágosításban, a Medicus Universalisban… stb. cikkek, tanulmányok sora jelzi a pálya állomásait.

Publikációi: (amire a család emlékezett):
1. A lelki tevékenység dinamizmusáról (Magyar Psychológiai Szemle XX. kötet, 3. szám, 1963.)
2. Az akaraterő dinamizmusának hajtóerői. (Psychológiai Tanulmányok. VIII.Akadémiai Kiadó Bp., 1965., 33-48. old.)
3. Érzéklet, érzelem és élmény (Magyar Psych. Szemle, XXIII. Kötet, 3. sz., 1966.)
4. A betegségszínlelés pszichológiai vonatkozásai III. Pest megyei orvosi napok, 1966.
5. Iatrogen károsodások a neurosisok területén. IV. Pest megyei orvosi napok, 1969.
6. Egészségügyi Felvilágosítás. 1969. X. 6.
7. Az atypusos heveny alkoholmérgezések orvosi ellátásának kérdése. (Medicus Universalis 1970. 3. évf. 2. sz.)
8. A szociális otthoni gondozás időszerű kérdései. (Egészségügyi Munka 1970. 17. sz. 248-68.)
9. A betegségbe menekülés lelki okai. (Eü. Munka 1971. 18. sz. 115-117.)
10. A betegotthonok gondozási feladatairól (Eü. Munka 1973. 20. sz. 81-86.)
11. Psychológiai problémák a nőgyógyászati gyakorlatban. (Magyar Nőorvosok Lapja 1973. 36. sz. 59-65.)
12. Egészségügyi Felvilágosítás (1975. 16. sz. 132-133.)
13. Az idős kor néhány problémájáról (Eü. Felvilágosítás 1975. 19. sz. 225.)
14. Az időskorúak lelki gondozásáról (Eü. Munka 1976. 23. sz. 70.)
15. Dr. Lóránd Sándor Jubileiumi Emlékkötet; 1978.

"Én így imádkozom" legszebb verseinek gyűjteményes kötete (Ányos K. 1938.)

"Vitézek" vagy hasonló volt a második kötete, de abból egyetlen példányt sem sikerült a faluban megtalálni.

Az "Én így imádkozom" kötetben a gyermekeiről írt versen a legszebbek:


Évike emlékkönyvébe

Rózsabimbóm, Kisleányom,
Életedet én megáldom:

Amerre jársz, napsugaram
Tavaszokban mosolyt arass,
Amerre visz földi útad,
Szíved nyisson zárt kapukat.

Éjed lásson fehér álmot,
Ébredésed vidámságot,
A nappalod lágy kenyeret,
Szelje neked a szeretet.

Aki ránéz két szemedre,
Tiszta lelked olvassa le,
S kire szemed reánevet,
Felejtse el a könnyeket.

Minden perc és minden óra,
Vezessen az örök Jóra,
Vezessen az örök Széphez,
Barna földről kéklő éghez.

Rózsabimbós, Kisvirágom,
Légy boldog a nagyvilágon!


A két fiam

Egyik mokány kis legényke,
Rá se néz a fehérnépre,
Ha megbántják, el nem tűri,
Azon menten visszaüti,
Csákóját fejébe vágja
S menni készül a csatába.

De a másik sose játszik
A többivel katonásdit,
Szereti a békát, csendet,
Ha megsértik, inkább enged
És titokban, ha nem látják,
Széjjelosztja uzsonnáját.


Mind a kettő apja-fia:
Egyik elszánt pacifista,
Másik dacos, kemény székely,
Nem egyez a testvérével, -
Mintha csak azt jelentené:
Lelkem szakadt bennük ketté.


Egy német nemzetiségű községben dívott babona (Egészségügyi Felvilágosítás 16. sz. 132-133. 975. Dr. Réthy Zoltán körzeti főorvos, Pilisvörösvár, Pest megye):

Munkájának összefoglalása: A Budapest közelében levő Pilisvörösvár községben még a harmincas évek során is ismert volt egy helyi sajátosságnak mondható kuruzsló eljárás, amelyet a falu német nemzetiségű őslakossága "braucholás"-nak nevezett. Lényege az ún. lázcédula ("Fieber-Zettl") alkalmazása volt, amelyre a javasasszony szertartás kíséretében három bűvös szót írt fel, s amelyet a betegnek (főleg lázas és sírógörcsös gyermeknek) 9 napig kellett a nyakban, cérnára fűzve viselni, és utána elolvasás nélkül a tűzbe dobni. Ez, a ma már megszűnt babonás gyógymód még a német óhazából származik, s Magyarország más községében nem volt ismeretes.


Feloldozás

Az életemnek mindent megbocsátok:
A harcokat, a könnyeket,
A nappalt és az éjszakákat,
Álmokba sikkadt perceket.
Legyen feledve minden dallam,
Amit a földnek énekelt a szám,
Legyen temetve minden emlék,
Mit bimbózott a bűnök tavaszán.
Én megbocsátom életemnek
Hogy hittem neki, mint a gyermek
És piros szívet faragott meg
Muzsikáló játékszernek.
Én megbocsátom: fegyvert adott
Munkára termett két kezébe,
Hogy hősnek akart keresztelni,
Hogy vitt ki véres harcterekre.
Céltábla voltam nyílt hegyháton,
Ez sem volt más, csupán tréfa, -
Elmondhatom az életemnek:
Azért boldog is voltam néha.
Feloldozlak: most menj békével,
Én megbocsátok neked mindent,
S ha útra kelek, megbékélve
Hagyhatlak téged éltem itt lent.
Én megbocsátok minden sóhajt
És minden elsírt könnyeket,
De jaj!
Azt sosem tudom elfeleni,
Mikor az anyám értem könnyezett…


Keresztúton c. versében benne van a teljes érzelemvilága:

… A nevedben követelünk
Egy fehérebb, jobb világot,
Kenyeret az éhezőnek
Elnyomottnak szabadságot.

A gyermeknek meleg otthont,
A munkásnak igazság-bért,
Adjon, kinek Isten adott
S ne kérdezze senki: Miért!

Vég nélküli kersztúton
Visszük mi is a keresztet:
Támadj fel a szíveinkben
Megfeszített, szép szeretet!


Részletek Puszta (Katona) Sándor: A Stefánai 10 éves jubileumára c. verséből, melyet dr. Réthy Zoltánnak írt 1933-ban:

1., 4., és 8. szakasz:

Mint szél hord magot s ahol leejti,
Virág lesz, bokor, jegenye-sudár,
Úgy hulltál ide Erdély ős szívéből
s második hazád lett Pilisvörösvár.

Tíz éve áll a Stefánia háza,
Tíz éve él benn a szeretet,
Tíz éve, Istenem, izmos magyar jövő,
Megmentettél mennyi gyermeket!

Megtartani mindegyes magyart,
A gyermeket, bennük leszünk nagyok.
Hallod, orgonál a Pilis rengetege,
S csendülnek jövőbe zengő kardalok!


Hite, belső énje és gondolatvilága tárul elénk a "Meggyónom nektek" c. verséből:

Testvéreim, én nektek megvallom, gyónom:
Néha szégyellem úri mivoltom.
Vasalt kalapom, gallérom prémjét,
Új lakkcipőmnek tükörszín fényét,
S félek, nehogy nyakkendőm selymét
Sorsukat szitkozva megirigyeljék
Azok, kik rongyosan, éhesen fázva
Találkoznak az utca sodrába.
Szégyellem lakásom három szobáját,
S mikor csizmás vendégek csodálják
Az antik órát, szőnyeget, vitrint,
Nem látják ők a munkát, gyötrelmet, kínt,
Amivel dolgoztam, hogy enyém legyen,
Ők csak a csillárt látják és szégyellem
A polcon hivalgó ezüstös táclát,
Kávés csészémnek márkás zománcát.
Szégyellem testvér mindezt, mert tudom:
A Mester egykor nem ezen az úton
Járta a vérző, könnyező világot,
S barátai voltak ácsok, meg halászok.
Szeretnék néha ruhámra egy foltot,
Elkerülni messze fényűző boltot,
Szeretnék én is a szegények jogán
Átjutni egyszer a keskeny tű fokán.
Járni, mint Ő járt: tisztán, egyszerűen,
Asztalán nem volt pecsenyés menü sem,
Szobája felett virágos mennyezet, -
Egymaga vitt egy fekete keresztet,
Nem volt igénye cirkusz és színház
S ma mégis megváltó Istennek hívják.

Testvér, én nektek megvallom, gyónom:
Szégyellem néha úri mivoltom…

Ezt a versét dr. Szentiványi Róbert plébánosnak ajánlotta.

1977. október 2-án hunyt el, s okt. 4-én temették el a vörösvári temetőben. Búcsúzzunk el az ő szavaival:

…Álmunk felett őrséget állnak
A Pilisek, a szép hegyek,
Érezzem magam úgy, mint otthon,
Erdélyben, hogyha elmegyek.

 

Vissza a tartalomhoz



Sumári Sándor

Dr. Sumári Sándor író, színműíró, műtörténész, ügyvéd és festőművész.

A 30-as években a község színjátszó csoportjainak színműírója.

Porgesz lajos és Halász Gáspár által vezetett amatőr színjátszó csoportoknak állandó színműírója.

Róla és az amatőr színjátszókról részletesebb leírás az "Amatőr színjátszótársulatok" résznél találhatók.

1945-ben, Budapest bombázásakor halt meg.

Tanulmányait Budapesten, Wien városában végezte, ügyvédi és gyorsíró tanári oklevelet szerzett. Hallgatta a Képzőművészeti Főiskola előadásait, és a bécsi, a müncheni főiskolákon és Európa nagy városaiban tanulmányúton járt. Az Uránia Színház műtörténeti előadója, mint festőművész a Nemzeti Szalon tagja és állandó kiállítója stb.

Vidéki lapokban számos cikke jelent meg. Baja város tiszteletbeli ügyésze és tartalékos főhadnagy. A háború (I. világháború) alatt orosz és olasz frontokon 40 hónaot a tűzvonalban töltött. Több kitüntetés tulajdonosa. (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye ált. ism. és címtára. Bp., 1931.)

 

Vissza a tartalomhoz



Vass Márton

1901. november 11-én Budapesten született 6 gyermekes iparos családból. Apja cipészmester volt, saját üzlettel rendelkezett a Szent István körúton. Elbeszéléséből tudjuk, hogy az édesapja vasárnaponként zenés misékre vitte népes családját.

(Abban az időben még komoly kultusza volt az egyházi zenének. Még a kis templomokban is színvonalas klasszikus és a kor zeneműveiből előadott misék voltak.)

Így az értékes egyházzenét szerető cipészmester zenei érdeklődést oltott gyermekeibe. Mindnyájan zenét is tanultak, de ehhez a Papa zeneszeretetén kívül komoly áldozatra is szükség volt. Elbeszélésből tudjuk, hogy cipészkötényben indult gyermekeinek zongorát venni (kb. 1912-ben).

Az ifjú Vass Márton kereskedelmi gimnáziumban érettségizett. Az első világháború és az azt követő időszak sem az iparosoknak, sem az értelmiségi pályára készülőknek nem kedvezett. Miután a családban zenei légkör uralkodott, rendszeres zenei tanulmányokba kezdett. Közben édesapja mellett a cipészmesterséget is kitanulta. Ezekben az években már szólót énekelt templomokban és a Zeneakadémia egyházkarnagyképzőjére járt.

Az 1920-as évek végén Magyarország igen nehéz gazdasági helyzetbe került. Sem a kereskedelmi érettségivel, sem a kántori képesítésével, sőt még a cipészmesterségével sem tudott elhelyezkedni.

Ekkor Pilisvörösvár községből érkezett segítség. Ott ugyanis Kozek János zenész, aki Rosner Antal kántor lemondása után a kántori teendőket végezte, megkapta felmondását (nem volt kántori végzettsége), s így a község kántori állást hirdetett.

A pályázat elbírálásakor, illetve annak lefolyásáról érdekes élményei maradtak. Templomát szerető, de az idegent nem túl szívesen fogadó zsűrivel találkozott:

Ismeri-e a vörösvári temploban énekelt német énekeket? Beszél-e németül? Miért nem erősebb a hangja? (Megjegyés: gyönyörű világos, de nem átható tenorja volt.) Tud-e zenével kísért zenekart irányítani? Mindezeknek a kérdéseknek és feltevéseknek sikeresen megfelelt, s így elnyerte a kántori állást.

Ekkor házasodott, és már mint ifjú házas költözhetett be abba a ma már nem létező házba, mely a mai kántorház helyén állt. Régi, vizes vályogház volt, de az új élet indításához megfelelt.
A kezdeti időszak igen nehéz volt. A templomi éneklés a falu évszázados rossz beidegződésén alapult. Ritmustalanul, nyújtottan éneklő, de rendkívül lelkes templomlátogatókat ismert meg. Az akkor még harmóniumkísérettel folyó népének rendszerezése komoly feladatot és nem kis ellenállást váltott ki. "Mi mindig így énekeltünk, és így is fogunk" - mondták. Amikor megkezdte az énekek lejegyzését és harmonizálását, kitűnt, hogy a muzikális fülű vörösvári emberekben a kezdeti ellenállás után remek partnereket talált. Ennek eredménye még ma is hallható a német nyelvű misék gyönyrű és értékes énekeiben.

Sokkal nagyobb gondot okozott a harmincas években megindult magyarosítási folyamat, mely a "Szent vagy, Uram" magyar egyházi népének bevezetését jelentette. A német dallamvilághoz, ritmushoz szokott füleket nehéz volt a más logikájú zenére megtanítani. De ebben már segítséget jelentett a falu támogatása. Meg akarták ezt is tanulni. Ekkor még üldözték a német nyelvű lakosságot. Az 1914-ben felavatott orgona óriási segítséget adott a kántori munkához, valamint az éneklési kultúra fejlesztéséhez mindkét nyelven.

Közben más területen is eredményes munkát végzett. Megalakult az egyházi énekkar, melynek sikereit több emlék és elismerő nyilatkozat őrzi.

Karvezetői képességét bizonyítja, hogy az egyházi kóruson kívül az iparoskör és a bányászok dalárdáját is eredményesen, sok sikerrel vezette. 1938-ban Kassán, majd később Győrött szerepelt a bányászdalárda.

Idézet az 1936. évi Mór községben megtartot Egyházmegyei énekhangversenyről: (Részlet az 1936. évi IV. számú püspöki körlevélből):

"Május 21-én - Áldozócsütörtök ünnepén - immár ötödször jöttek össze egyházközségeink énekkarai a Mórott megtartott énekversenyre. Örömmel töltötte el lelkemet egyházmegyénk egyházi énekkultúrájának az a nagymértékű fejlődése, amelyről ezen ötödik egyházmegyei énekverseny tett tanúbizonyságot.

A versenyen részt vett 5 vegyes kar 207 taggal, 9 férfikar 272 taggal és 11 gyermekkar 497 taggal, összesen tehát 25 énekkar 976 énekessel.

Minden énekkar nemcsak legjobb tudásával, hanem az egyházi énekkel Istent dicsérő, lelkének teljes áhítatával szerepelt a versenyen. Valóban lélekemelő ünnepe volt az Istent dicsérő éneknek a móri éneknap. Éppen azért nehéz munkája volt a bíráló bizottság tagjainak, a nagyszerűen szereplő énekkarok közül kiválasztani a legjobbakat.

A verseny alkalmával 19 értékes díj került kiosztásra. Az első díjat a pilisvörösvári vegyes kar nyerte el, a második díj nyertese a budafoki Cecília énekkar lett, aharmadik díjat pedig a székesfehérvár-vízivárosi egyházközség vegyes kara nyerte el."


A legnagyobb meglepetés

Arra el voltunk készülve, hogy a győriek és gyöngyösiek gyönyörű produkciót fognak nyújtani. Arra is biztosan számítottunk, hogy az egyházi kórusok nemcsak, hogy megállják a helyüket, hanem meg fogják lepni azokat, akik ezeket a templomi kórusokat még nem hallották. De túlzás nélkül mondhatjuk, hgoy a pilisvörösváriak nemcsak minket, az Egyházzenei Hét ügyéért lelkesedőket, hanem hideg távolállókat is, akik véletlenül vetődtek a főpróbára és az előadásra, a legnagyobb mértékben meglepték. Egyszerű emberek, sváb asszonyok, leányok és férfiak egyszerű falusi öltözetben álltak elénk és Gasparini: Adoremus te Christe és Viadana Örvendező zsoltárát olyan tökéletes előadásban énekelték, aminél jobbat a legnagyobb kórusoktól sem kívánhaunk. Mintha a kalsszikus polifónia megasiskoláját járta volna végig minden énekes. Szinte fél az ember dicsérni őket, mert az elfogultság látszatát keltheti, de a főpróbán jelenlévő zeneakadémiai operaszakos hallgatók csodálkozása és lelkes ovációja minden kritikai méltatásnál meggyőzőbben mutatta a Pilisvörösvári Énekkar szereplésének rendkívüliségét. Vezetőjüket, Vass Mártont a legnagyobb dicséret és elismerés illeti."

Bárhol járt dalárdájával, mindenhol sikert és eredményt szerzett Vörösvárnak. A második világháború után közismerten nehéz idők következtek. A német lakosságot a kitelepítés veszélye fenyegette. A német nyelvű misét betiltották, sőt még énekelni sem volt szabad németül. Marlok István plébánossal közösen megpróbálták a német éneket magyar nyelvűre fordítani, hogy legalább a régi hangulatot felidézhessék.

A vörösváriak ezt is megtanulták, de még sokáig őrizték emlékezetükben az énekek német szövegét. Kitartásuk meghozta az eredményt, mert az 50-es évek közepén Marlok István plébános újra német nyelven tartotta a 10 órás misét, és a hívők újra az anyanyelvükön énekeltek, és újra német nyelven dicsérték az Istent.

A politikai légkör változása ellenére az egyházi énekkar zavartalanul működött, s a templomukhoz hű vörösvári hívők szívből-lélekből énekelték a szebbnél szebb egyházi énekeket az anyanyelvükön.

Az Országos Magyar Cecília egyesület még 1948-ban is megrendezte Székesfehérvárott az egyházmegyei éneknapokat. És a vörösvári énekkar Vass Márton vezetésével ismét kiválóan szerepelt.

896/1948. Beszámoló a bérmaútról

"Külön megdicsérem a kántorokat, mert ha volt is orgonálásban, vagy énekvezetésben itthon hiány, egészében véve épületes és örvendetes volt a hívek éneke és a kántorok énekvezetése. Messze kimagaslóan Pilisvörösváré ezen a téren az első hely."

(Püspöki körlevél)

Más volt a helyzet a bányadalárdával. "Mit keres itt egy klerikális beállítottságú katolikus kántor?" - kérdezték az ötvenes évek helyi idegen "nagyságai". "Vagy a templom, vagy a bányadalárda, választhat: a kettő együtt nem!" Még állást is ígértek neki a szentiváni bánya irodájában. A választás nehéz volt, de egyértelmű: maradt a kevés fizetéssel járó kántori állásnál. Pedig a bányászdalárda tagjai nagyon kérték, maradjon velük, mert nagyon szerették. Nemcsak a vele elért sikerek miatt, hanem mint embert is szerették és sokra becsülték.

Ezután viszonylag csendes és nyugodt élet következett. Hogy a családja ne szenvedjen hiányt, még az anyakönyvek vezetését is vállalta. Egyházzene, orgonálás, énekkar, zongoraórák adása volt a napi munkája, na meg a temetések: esőben, hóban, sárban. Gyakran megfázott, s hangszálai gyakran voltak túlerőltetve.

Vidám, jó kedélyű ember volt. Szerette az embereket, szívesen beszélgetett velük, de az emberi méltóság megsértését nem szívelte akkor sem, ha idegennel történt. Családjában békesség, egymás megbecsülése volt mindig a legfontosabb.

Gyakran járt szabad idejében a könyvtári zeneelőadásokra, sőt irodalmi előadásokra is. Leányának és fiának szívesen adta át a zene iránti szeretetét.

1970-ben nyugdíjba ment, de ekkor sem szakadt el a templomtól. Ha megkérték helyettesíteni, szívesen ment, mert a templom és az orgona összeforrott az ő életével.

Néhány gondolat tevékenységéről:

- egyházi énekek hangszerelése fúvószenekarra,
- fúvószenekari átiratok készítése,
- amatőr színjátszók zenei felkészítése, darabok betanítása, zongorakísérete,
- hangszeres muzsikusok korrepetálása,
- önálló zeneszerzői munka.

1981 decemberében halt meg, életének 80. évében.

Végezetül fel lehet tenni a kérdést: mit hagyott hátra ez az egyszerű és szerényen élt ember maga után? A kérdésre akkor kaphatunk választ, ha akár német, akár magyar nyelvű misét hallgatunk meg a vörösvári templomban. Az énekelni szerető vörösváriak még ma is úgy éneklik énekeiket - s ez vonatkozik a magyar misékre is -, mint ahogy ő azokat a 30-as években megálmodta.

Záró gondolat:

Élete vége felé sokat emlegette a régi misék hangulatát. Nemcsak a művészi igénnyel, zeneszerző által megírt miséket, hanem azokat főként, melyeket a vörösvári nép még a múltból örökölt és sokat énekelhetett. Sajnálta, hogy ma már nem hallani a csodálatos latin szövegeket és énekelni kell az unalomig ismételt számokat, ahelyett, hogy a német és magyar évszázados hagyományú értékeket énekelnék.

Szomorúan mondta:
"Óriási értéket dobunk ki, mely talán már sohasem lesz pótolható."


Adalékok az életéhez:

Boldog és büszke voltam mikor barátjának nevezett. Örültem társaságának, mikor a "macskás" szobában együtt írogattuk az anyakönyveket, s ha hibát követtünk el bennük, ceruzavégre kötöttünk fehér zsebkendőt, s az ajtót halkan megnyitva meglengettük azt Ohmüllner Márton plébános úr felé, aki látva a megadás jelét, hangos hahotával hozta nekünk a radírt. - Mikor meghalt szentéletű plébánosunk, együtt búcsúztunk tőle a székesfehérvári temetésén. - Marci bácsi, köszönöm, hogy zenére tanítottad gyermekeimet és azt, hogy Benned egy igaz embert ismertem meg.


A Budapest-vidéki Kőszénbánya Sportklub dalárdájának sikerei és eredményei:

A bányászdalárda életében emlékezetes volt 1938 nyara. A Felvidék egy részének visszatérte tiszteletére 1938. VI. 24-én, Kassán dalosversenyt rendeztek. Óriási lelkesedéssel indultak útra a bányászok. Az öröm kettős volt. Részben a magyarlakta terület visszacsatolása okozta az örömet, de az öröm annak is szólt, hogy megtekinthették Kassa városát, annak székesegyházát, ahol Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós koporsóját láthatták.

A kétnapos vetélkedő után ismét bebizonyosodott, hogy a vörösvári bányászdalárda Kassán az énektudásának csúcsán áll, mert elhozta a legszebb vándordíjat.

Idehaza nagy ünneplésben részesítették a bányászdalárdát; a bányászok pedig a karmesterüket ünnepelték.

A kassai dalosverseny első díját hozta haza a bányászdalárda.

1939-ben a vegyes karral szerepelt Győrött a bányászdalárda. S ezzel be is fejeződött a dalárda története, mert 1940. dec. 1-jén a Budapest-vidéki Kőszénbánya Rt. befejezte a termelést, s ezzel egyúttal a bányászdalárda is megszűnt.

Vissza a tartalomhoz