|
Kisnémeth Ferenc
kiállításának megnyitója a Műhely
Galériában
Csak néhány szó. A
lényegről. Néhány őszinte s ezért irigy szó. Mert Kisnémeth Ferenc irigylésre méltó
ember. Olyat tud, amit mások nem. Ami bosszantóbb: én sem. És nem is fogok
tudni soha. Nem arról van szó, hogy nem tudok festeni. Jó, nem tudok!!! Sag
schon! Arról van szó, hogy képtelen vagyok úgy megragadni a lényeget, ahogy
ő. A valóság lényegét. A létezés lényegét. A szépség lényegét. A boldogság
lényegét. Csak peregnek ki ujjaim közül a szavak, mondatok, mint a sivatagban
eltévedt, haldokló utazó görcsbe meredt ujjai közül a napégette futóhomok. Bármibe kezdek, homokvár lesz belőle… Enyész. Elmúlik. Neki elég néhány ecsetvonás, hogy megállítsa az időt. Az igazi
művésznek ebben rejlik varázsereje. Varázspálcájával suhint egyet, és „kész
az idő egésze”. Senki más nem tudja úgy megállítani az időt, megragadni az
érzéseket, láthatóvá tenni a gondolatokat, kifejezni az emberi lényeget, mint
a festő. Őneki hisszük el egyedül, hogy van örökkévalóság. Hogy soha nem
fogunk meghalni. Hogy az a megismételhetetlen pillanat, amit műve ábrázol,
maga az el nem múló idő. A 90-es évek végén történt, hogy családi, baráti társaságunk a
Tátrában járt. Egyik nap nekieredtünk, hogy megmásszunk néhány szelídebb
hegyet, gyerekestül, cuccostul. Feri, festő barátjával, Zolival nem jött
velünk, otthon maradtak a kempingben, hogy megfesthessék a környező tájat: a
hegyeket, a szállásunk mellett rohanó hegyi patakot, a távolból odakandikáló
várromot. Azon töprengek most, hogy az egész napi kirándulásból mi maradt meg
bennem. Talpamról már rég lefoszlott az a bőrkeményedés, izmaim már rég
elfeledték azt a fáradtságot, tüdőmből már rég elillant az a hegyi levegő,
csak agyam néhány sejtje őrzi még egyre halványabban s halványabban a
kirándulás emlékképeit. De a múló idő nap-nap után könyörtelenül megrág
egy-egy újabb sejtecskét. Csak azokon a tátrai festményeken – amiket ők festettek – maradt meg
az a nap. Csak egy festmény dacolhat igazán az elmúlással. S mert dacol:
szép. Én ezt – a
lényeget! – csak 50 éves korom elmúltával értettem meg. Le is írtam egy kis cédulára – mostanság mindent ilyen kis papírokra irogatok: mit kell elintézni, megvenni, de néha egy-egy
cikktémát, rímet vagy gondolatot is papírra vetek… Tegnap megtaláltam ezt a kis cédulát egy Reparon
kenőcs! (felkiáltójel) és egy szivattyúszerelő: (kettőspont) 06-30-9193-493
feliratú cédula között. Ákombákom, bizonytalan betűkkel ennyi állt rajta csupán: „Szépség: (kettőspont) megállítani az időt.” Amióta csak az első barlanglakó ősünk néhány geometrikus
vonást rótt egy egyszerű csonteszköz nyelére, zajlik ez az ütközet az
idővel, az elmúlással. Úgy van az, kedves barátaim, ha az ember, valami szépet lát, azt
kívánja, bár állna meg a perc, hogy a szépség kellemes, bizsergő érzését
örökkön élvezhesse. Mint Faust – aki a lelkét is eladja egy olyan pillanatért
Mefisztónak, az ördögnek, amikor boldognak érezheti magát: Rá kezem adom! Tudósok szerint az időt is le lehet lassítani, sőt tán megállítani s
visszafordítani is. Erre egyedül az atomok legbelsejében nyílna mód, ott,
ahol különös módon mintha az anyag bizonytalanná válna. Ahol minden képlékeny
és zavaros. A rendezett világ rendezetlen nano-alapjaiban.
Ott, ahová a teremtő visszavonult, amikor Nietzsche kijelentette, hogy Isten
halott. De Isten nem halt meg, csak talán egyre jobban rejtőzködik, ahogy az
emberi tudás halad az ő nyomdokain előre. Valahol Svájcban épül egy több kilométer átmérőjű föld
alatti részecskegyorsító. Az atomok parányi részeinek kutatására
fogják használni. De ez sem lesz arra elég nagy, hogy az időt megállítsa. Egy japán tudós szerint ehhez akkora részecskegyorsítót kellene
építeni, amelynek kerülete magába foglalná az egész naprendszert. Kedves barátaim. Nekünk itt, ma, ebben a különleges, kegyelmi pillanatban, az
elmúlástól tetten érten, nem kell ilyen istentelen szerkezet ahhoz, hogy az
időt megállítsuk és kiélvezzük a pillanat szépségét, hogy megértsük a szép
lényegét. Tekintsünk ezekre a festményekre, nézzünk mélyen a szívünkbe, s
mondjuk ki magunkban: „Állj meg, szárnyas idő, maradj, ne menj tovább!” Köszönöm, hogy meghallgattak! Kisnémeth Ferenc kiállítását
ezennel ünnepélyesen megnyitom!
|
