Kisnémeth Ferenc kiállításának

megnyitója a Műhely Galériában

2008. június 6-án

 

 

cM-hG_jpg.jpg

 

 

Csak néhány szó. A lényegről.

 

Néhány őszinte s ezért irigy szó.

Mert Kisnémeth Ferenc irigylésre méltó ember.

Olyat tud, amit mások nem. Ami bosszantóbb: én sem. És nem is fogok tudni soha.

Nem arról van szó, hogy nem tudok festeni.

Jó, nem tudok!!! Sag schon!

Arról van szó, hogy képtelen vagyok úgy megragadni a lényeget, ahogy ő. A valóság lényegét. A létezés lényegét. A szépség lényegét. A boldogság lényegét. Csak peregnek ki ujjaim közül a szavak, mondatok, mint a sivatagban eltévedt, haldokló utazó görcsbe meredt ujjai közül a napégette futóhomok.

Bármibe kezdek, homokvár lesz belőle…

Enyész. Elmúlik.

Neki elég néhány ecsetvonás, hogy megállítsa az időt. Az igazi művésznek ebben rejlik varázsereje. Varázspálcájával suhint egyet, és „kész az idő egésze”. Senki más nem tudja úgy megállítani az időt, megragadni az érzéseket, láthatóvá tenni a gondolatokat, kifejezni az emberi lényeget, mint a festő. Őneki hisszük el egyedül, hogy van örökkévalóság. Hogy soha nem fogunk meghalni. Hogy az a megismételhetetlen pillanat, amit műve ábrázol, maga az el nem múló idő.

 

A 90-es évek végén történt, hogy családi, baráti társaságunk a Tátrában járt. Egyik nap nekieredtünk, hogy megmásszunk néhány szelídebb hegyet, gyerekestül, cuccostul. Feri, festő barátjával, Zolival nem jött velünk, otthon maradtak a kempingben, hogy megfesthessék a környező tájat: a hegyeket, a szállásunk mellett rohanó hegyi patakot, a távolból odakandikáló várromot.

Azon töprengek most, hogy az egész napi kirándulásból mi maradt meg bennem. Talpamról már rég lefoszlott az a bőrkeményedés, izmaim már rég elfeledték azt a fáradtságot, tüdőmből már rég elillant az a hegyi levegő, csak agyam néhány sejtje őrzi még egyre halványabban s halványabban a kirándulás emlékképeit. De a múló idő nap-nap után könyörtelenül megrág egy-egy újabb sejtecskét.

Csak azokon a tátrai festményeken – amiket ők festettek – maradt meg az a nap. Csak egy festmény dacolhat igazán az elmúlással. S mert dacol: szép.

 

Én ezt   a lényeget! – csak 50 éves korom elmúltával értettem meg.

Le is írtam egy kis cédulára – mostanság mindent ilyen kis papírokra irogatok: mit kell elintézni, megvenni, de néha egy-egy cikktémát, rímet vagy gondolatot is papírra vetek…

Tegnap megtaláltam ezt a kis cédulát egy Reparon kenőcs! (felkiáltójel) és egy szivattyúszerelő: (kettőspont) 06-30-9193-493 feliratú cédula között.

Ákombákom, bizonytalan betűkkel ennyi állt rajta csupán:

„Szépség: (kettőspont) megállítani az időt.”

Amióta csak az első barlanglakó ősünk néhány geometrikus vonást rótt egy egyszerű csonteszköz nyelére, zajlik ez az ütközet az idővel, az elmúlással.

 

Úgy van az, kedves barátaim, ha az ember, valami szépet lát, azt kívánja, bár állna meg a perc, hogy a szépség kellemes, bizsergő érzését örökkön élvezhesse. Mint Faust – aki a lelkét is eladja egy olyan pillanatért Mefisztónak, az ördögnek, amikor boldognak érezheti magát:

 

Rá kezem adom!
Ha egyszer így szólnék a perchez:
oly szép vagy, ó maradj, ne menj!
Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
akkor pusztulnék szivesen!
Akkor harang konduljon értem,
akkor szolgálatod letelt,
az óra több időt ne mérjen,
akkor az én sorsom betelt.

 

Tudósok szerint az időt is le lehet lassítani, sőt tán megállítani s visszafordítani is. Erre egyedül az atomok legbelsejében nyílna mód, ott, ahol különös módon mintha az anyag bizonytalanná válna. Ahol minden képlékeny és zavaros. A rendezett világ rendezetlen nano-alapjaiban. Ott, ahová a teremtő visszavonult, amikor Nietzsche kijelentette, hogy Isten halott. De Isten nem halt meg, csak talán egyre jobban rejtőzködik, ahogy az emberi tudás halad az ő nyomdokain előre.

Valahol Svájcban épül egy több kilométer átmérőjű föld alatti részecskegyorsító. Az atomok parányi részeinek kutatására fogják használni. De ez sem lesz arra elég nagy, hogy az időt megállítsa.

Egy japán tudós szerint ehhez akkora részecskegyorsítót kellene építeni, amelynek kerülete magába foglalná az egész naprendszert.

 

Kedves barátaim.

Nekünk itt, ma, ebben a különleges, kegyelmi pillanatban, az elmúlástól tetten érten, nem kell ilyen istentelen szerkezet ahhoz, hogy az időt megállítsuk és kiélvezzük a pillanat szépségét, hogy megértsük a szép lényegét.

Tekintsünk ezekre a festményekre, nézzünk mélyen a szívünkbe, s mondjuk ki magunkban: „Állj meg, szárnyas idő, maradj, ne menj tovább!”

 

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Kisnémeth Ferenc kiállítását ezennel ünnepélyesen megnyitom!

 

 

A megnyitóról készült videó

 

 

bM-hG_jpg.jpg